ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

(Annak idején nagy szeretettel fogadtátok Álmomban már meghaltál című regényem részleteit. A regény 2016-ban megjelent az Ab Ovo Kiadónál. Sajnos minden kiadása elfogyott, ám e-book formában megrendelhető szerzői honlapom (www.junecohner.hu) webáruházában, éppúgy, mint Jégverem című második kötetem, amelyből a fenti részlet való.)

Azt mondom: Casablanca, azt mondod: Humphrey Bogart. Ingrid Bergman. És persze Marokkó.
Csasblancáról mindenkinek Marokkó jut eszébe. Irene Martinez nem látta a filmet, és nem tud túl sokat Marokkóról sem, a mexikói Puebla agglomerációs övezetében található Casa Blancát, a filmből elhíresült város földrajzilag igencsak távoli névrokonát azonban annál jobban ismeri.

Dél van, a városka bódékkal szegélyezett poros utcái majdnem teljesen üresek. Sűrű, párás és forró a levegő, a gipszkartonból és fahulladékból összerótt házikókban elviselhetetlen a hőség. Időről időre lagymatag szellő zörgeti meg a bádogból vagy hullámlemezből tákolt tetőket, ám enyhülést hiába is várnánk tőle, inkább csak felkavarja a port, és trágya, rothadó szemét meg halomba hordott, korhadó kukoricalevelek bűzét sodorja magával, hogy némi homokkal együtt a mezőn hajladozók arcába vágja.

Gyerekek, kamaszok, öregek dolgoznak a földeken, amelyek közvetlenül a házak mögött kezdődnek. A húsz és hatvan közötti korosztály nincsen itt, mindahányan a közeli nagyváros kerámia-gyárában húzzák a hosszú műszakot. Irene felegyenesedik, kiegyengeti a hátát, és anyjára meg apjára gondol, akik naponta tíz órát töltenek a felfűtött kemencék mellett. Ahhoz a pokolhoz képest a kukoricatábla a fejükre ömlő kíméletlen napfénnyel, a repedezettre száradt, porló talajjal és a kés-élességű, alattomosan szúró-vágó levelekkel együtt is kimondottan kellemes munkahelynek számít.

A rovardöngés- és madárcsivitelés-pöttyözte csendet éles füttyszó hasítja ketté. Salvador bácsi, a csoportjukat vezető munkás két ujját szájába téve jelt ad az ebédszünetre, amely ilyenkor, nyár derekán jó két órás sziesztába torkollik, amit majd a szúnyognótával terhes, de valamivel hűvösebb alkonyatban fognak ledolgozni. Irene előveszi az üveg vizet meg az elemózsiát, amit reggel kapkodva csomagolt magának, és letelepszik a poros lombú akácfa árnyékában.

Lehunyja a szemét, pihen kicsit, mielőtt nekilátna az ebédjének. Bár nem fogalmazta meg magának soha, de boldog. A szegénység átható, savanyú szaga, ami a városszéli telepen álló kimustrált lakókocsit körbelengi, éppoly kevéssé zavarja, mint a kimerítő munka a szántóföldeken. A lakókocsi azóta szolgál a Martinez család otthonául, mióta az eszét tudja. Repedező műbőrrel bevont kanapé az ósdi tévé előtt, felhólyagosodott fólia a konyhapulton, egymás mellé és fölé stószolt keskeny priccsek, amelyeken testvéreivel osztozik a nappalinak csúfolt helyiségben (az egyetlen hálót szüleik birtokolják) - számára mindez az otthon akolmelegét jelenti.

Irene mégis többre vágyik. Ritka szabadnapjait a tévé előtt tölti, sorra nézi az ingyenes mozicsatornán futó filmeket, és ábrándozik. Tizenhat évesen úgy gondolja, szerencsét próbál Hollywoodban, és olyan híres lesz, mint Jennifer Lopez. Tizennyolc évesen már tudja, hogy erre nem sok esélye van, így inkább Tucsonba vagy Phoenixbe készül, ahol munka mellett leérettségizhet, és tisztességes állást szerezhet. Látható, hogy röpke két év alatt mennyit fakultak az álmok, ám a télen fűtött, nyáron hűtött iroda még így is vonzóbb élettér, mint a kietlen, végtelenbe nyúló kukoricaföldek - a puebla-i gyárról, ahol majd szülei nyomdokába léphet, nem is beszélve.

Mire Irene húsz éves, már egy egész életre elegendő tapasztalatot szerzett mosásból, vasalásból, főzésből. Férje is van, tisztességes, kevés szavú, becsületes fiú, akivel annak ellenére is remekül megértik egymást, hogy kettejük közül Irene az, akinek jóval gyorsabban vág az esze - szerencsére ahhoz is elég gyorsan, hogy ezt a tényt ne dörgölje párja orra alá. Minden adott hozzá, hogy élete itt folytatódjék, a szép nevű Casa Blanca városkában, ahol született, felnőtt, ahol vélhetőleg életet ad majd a gyermekeinek, a magáéhoz hasonló sorsra ítélve valamennyit. Éppen úgy, ahogyan párja képzeli, amikor a jövőt tervezgetik. És éppen úgy, ahogyan ő maga semmiképpen sem szeretné.

Raul hallani sem akar Tucsonról vagy Phoenixről. Irene hallani sem akar arról, hogy felújítsák maguknak azt az ősöreg lakókocsit, amit Raul apja adott nászajándékba az ifjú párnak. Úgy érzi, ezzel végképp ráfordítaná a kulcsot arra a láthatatlan kapura, amely közte és a világnak talán boldogabb, de mindenképpen gazdagabb fele között zárja el az utat.

Kapcsolatuk mélypontra jut, annyit vitatkoznak ezen, ám Irene végül döntésre jut. Hollywood után Tucson és Phoenix is megy a levesbe az iskolával meg az irodával együtt, egy házvezetőnői állás valamelyik gazdag kaliforniai családnál viszont egyáltalán nem tűnik elérhetetlennek. Maria Contrados puebla-i unokanővére takarítónő Los Angelesben, és ha Irene a nehézkes, lomha mozgású és észjárású Arabellára gondol, félig leeresztett szemhéjára, mindig álmos tekintetére, a nyálbuborékra, ami megjelenik ajkai között, valahányszor kinyitja a száját, úgy gondolja, neki is lehet keresnivalója Kaliforniában. Csak egy fél évet adj, kérleli Rault, aki összeszorított szájjal hallgat, fél évet csak, és szerzek munkát meg lakást, bebizonyítom, hogy odaát is megállom a helyemet.

És igaza lesz. A buszjegy és a kis szoba, amit kibérel, az összes megtakarított pénzüket felemészti, épp csak a szűkös megélhetésre marad, meg arra, hogy az összes hirdetési újságot megvásárolja. Ám alig két hét után már ott ül Matt és Usha Hansson-nal szemben, értelmesen válaszolgat a kérdéseikre, majd Usha felügyelete mellett gondosan, szeretettel és szakszerűen tisztába teszi az alig pár hónapos Aimee-t. Nyílt tekintete, elfogadható angoltudása, első látásra is szembetűnő értelme elegendő ahhoz, hogy felvegyék egy hónapra, próbaidőre.
Ez alatt az egy hónap alatt aztán munkaadói meggyőződnek alaposságáról, lelkiismeretességéről, fáradhatatlan szorgalmáról. Irenita pedig, amikor esténként a takaros, kétszobás házikó plafonig csempézett fürdőszobájában elnyúlik a kád habos vizében, gondolatban búcsút vesz gyermekkorának színhelyétől, és megfogadja, hogy szép sorjában munkát szerez testvéreinek és szüleinek is, annál is inkább, mert ehhez a Hansson házaspár minden segítséget megígér. Ám egyelőre Raul következik, akinek növény¬termesztői szakértelmére nagy szükség van a hatalmas, ám kissé gondozatlan kertben, és aki némi vonakodás után hajlandó követni feleségét az új életbe, az immár kényelmesre taposott ösvényen.

Ködös őszi délutánon érkezik, mogorván kászálódik le a buszról, de aggodalma és rosszkedve hitetlenkedő csodálkozásba fordul, amikor megpillantja Irenitát az áramvonalas, vadonatúj Mercedes kupéhoz támaszkodva. A Mercedes Matté, aki ragaszkodott hozzá, hogy kifuvarozza Irenitát az állomásra. A családegyesítés örömére Rault is a kocsi mellé állítja, és apró digitális gépével ellő néhány fotót. Emlékül, mondja vidáman, íme az új élet első percei. Irenita fordít, Raul alig észrevehető mosolyra húzza a száját.

A fotó fényes papírra nyomtatva, vékony, ezüstös keretben az ágyuk fölé kerül, ahol békében megfér a feszülettel és a berámázott esküvői képükkel. Ezen a tavaszi délutánon azonban a keresztre feszített Jézus ismét egyedül árválkodik a falon. A két fénykép az asztalon fekszik, szorosan egymás mellett.

Az esküvői képen sötét hajú, tüzes szemű, mosolygós mediterrán szépség néz a lencsébe, mellette keskeny bajuszos, markáns férfi. Fiatalok, erősek, bíznak a jövőben. Ám mindhiába.
Raulnak igaza volt, gondolja Irenita. Soha nem szabadott volna elhagyniuk Casa Blanca-t, a kopár, ám megnyugtatóan ismerős utcákat, és a közösséget, amely védelmezőn zárult össze körülöttük. Soha nem szabadott volna engednie nagyravágyó álmainak, már ha nagyravágyásnak számít egy rendes állás tisztességes fizetéssel, egy kellemes kis ház, meg a kukoricaföld és kerámiagyár nélküli jövő.

Talán nem ismerte Rault igazán. Talán nem mérte fel, milyen mélyen gyökerezik az otthoni földben, éppúgy, mint szeretett növényei. Azt sem vette észre, mennyire elvesztette a talajt a lába alól, mennyire kibillent az egyensúlyából. Mi más lehet a magyarázata, hogy azon a rettenetes csütörtöki napon eldobta magától az életet? Hogy a gyerekek majdnem tragédiába forduló, ám szerencsésen végződő esete ennyire megviselte? Hogy képes volt önkezével véget vetni az életének?

Irenita lassan végighúzza ujjait Raul, a sötét öltönyös, boldog, bizakodó Raul képén. Szeme vörös a sírástól. Nem tudja elhinni, hogy a férfi, akit gyerekkora óta ismer és hosszú évek óta szeret, nincs többé.

Épp csak hogy az út elején jártak, telve tervekkel, reménnyel, várakozással. Irenita feláll, a komódhoz lép, kihúzza a legalsó fiókot. Katonás rendben sorakoznak a réklik, rugdalózók, kabátkák, kötött sapkák. Komplett babakelengye, legidősebb nővérének nászajándéka. Sohasem lesz gazdájuk most már.

Lehajol, belemarkol az apró ruhákba, és szanaszét szórja őket a padlón. Elementáris erővel tör fel belőle a fájdalom, szaggatja, tépi a finom holmikat. Aztán leroskad az asztal mellé, zokog csillapíthatatlanul, a kezében szorongatott hófehér ingecskét a szemére szorítja.
Más haszna úgyse lesz.