ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

3.

Alistair Stone. Alistair Stone.

A név, az az elátkozott név sehogy sem ment ki a fejéből.

Dale Rourke élete legrosszabb napját tudta maga mögött. A városka, ahol született, felnőtt, ahol immár öt éve ő volt a seriff, és amelyet előszeretettel nevezett az „én városomnak”, elátkozott hellyé vált ezen a teljesen átlagosnak induló csütörtökön. Medley Stones a maga frissen renovált központjával, újonnan felhúzott plázájával (multiplex is volt benne), Sam benzinkútjával és hamburgerezőjével, Norma kávézójával, a vas-műszaki és gazdabolttal meg a takaros papírmasé házikókkal mindeddig maga volt a Mintaszerű Amerikai Kisváros. Ahol soha, de soha nem ölhetnek meg egy hatéves gyereket, aki épp hazafelé tart a Teljesen Biztonságos Iskolából.

És mégis megtörtént.

Neki pedig nem ment ki a fejéből a név: Alistair Stone.

Dale gyerekkora óta rajongott a detektív- meg kísértethistóriákért. Alistair Stone története remekül ötvözte e két, külön-külön is izgalmas, együtt meg egyenesen ellenállhatatlan műfajt. Dale annak idején, azokban a múlt ködébe veszett, hajdanvolt nyári szünidőkben a fagyira kapott centeket gyűjtötte össze, hogy időről időre ellátogathasson a szomszédos nagyváros antikváriumába, ahol Mr. Doyle, a tulajdonos mindig félretette neki az újonnan beérkező bűnügyi történeteket, szellemjárta házakról szóló regényeket és hasonlókat. A „Gyilkosok, akik nem tudnak meghalni” című remekmű (fülszövege szerint dokumentumregény) porosodó és viharvert példánya igazi főnyereménynek számított. Ma is fel tudta idézni, milyen bizsergő várakozással vitte haza a gyűrött, papírborítású könyvet, milyen gondosan rejtette el a matrac és az ágykeret közé, és milyen remegő izgalommal falta a zseblámpa halvány fénye mellett éjszakánként a borzongatóbbnál borzongatóbb fejezeteket.

Mind közül a legrémísztőbb Alistair Stone története volt.

Most, Medley Stones fekete csütörtökjén azon törte a fejét, hová rakhatta el a könyvet. Hazafelé tartott, háborgó gyomorral és lélekkel, miután látnia kellett Joe Henderson víztől felpuffadt arcát és üveges tekintetét, majd hallgatnia Molly őrjöngő sikoltozását (és, te jóságos isten, a srác akár az övé is lehetett volna: középiskola után egy teljes évig udvarolt Mollynak, mielőtt az izomagyú Pete le nem csapta a kezéről). Úgy gondolta, a padláson, a régi lakásból elhozott, ám soha ki nem pakolt ládák egyikében meg fogja találni a könyvet, és talán az egerek még hagytak belőle valamit.

A könyv a második ládában volt, sértetlenül, a címlap hívogatóan meredt Dale-re, akit megint elfogott a valószerűtlen déja vu érzés. Úgy érezte, nagy szüksége van egy italra.

De még nagyobb szüksége volt arra, hogy a gyerekszobában ellenőrizze, minden rendben van-e Sarah-val meg Jenny-vel. A két- és hároméves lánykák békésen szuszogtak, a levegőben babaszappan és hintőpor finom illata úszott. Beth, a leggondosabb anya a Földön, éjszakára egy-egy cumisüveg teát is előkészített, mielőtt munkába indult volna, és a mesefigurákkal díszített palackok mögött ott várakozott a Napi Levélke is. Amikor éjszakás volt, Beth sose mulasztott el egy-egy kedves üzenetet elrejteni élete párjának, valahol a házban, néha könnyebben, néha nehezebben felderíthető helyen. Ez a mai az egyszerűbbek közé tartozott. Dale mosolyogva olvasta az ezúttal versbe szedett üzenetet:

„Sarah, Jenny kint futkosott,
Szegény Jenny jól felbukott,
Most a térde letapasztva,
Cseréld majd ki, te mihaszna!
Szeretlek! Beth”

Hát, kétségtelen nem tartozik a világirodalom remekei közé, ám Dale szívét azért megmelengette.

Kicsivel később kényelmesen elhelyezkedett a nappaliban, az állólámpa megnyugtató fénye körülölelte, keze ügyében egy sajtos szendvics és a második pohár Jim Beam, és nekikezdett az olvasásnak. A történet éppúgy megborzongatta, mint két évtizeddel ezelőtt:

"Alistair Stone egy hamisítatlan, békés amerikai kisváros (akár Medley Stone, súgta egy hang a fejében) életét dúlta fel, az álmos hatvanas években. Első áldozata egy hatéves kisfiú volt (épp, mint Joe Henderson, közölte a hang), és a rémtettet követő dermedt, megkövült, tehetetlen napokban további tizenkét gyereket ölt meg. Végül elkapták. Az áldozatok szülei, kiegészülve a bosszúszomjas helyiekkel, kirángatták a rendőrkocsiból, és kis híján meglincselték. Komoly rendőri fellépéssel tudták csak megmenteni.

A fickót senki sem ismerte. Sose látták a környéken, és nem sok mindent tudtak megállapítani róla. Papírjai szerint a Közép-nyugatról származott, rokonai nem voltak. Nem ismert be és nem tagadott semmit, amikor a neki tulajdonított rémtettekkel szembesítették. A kirendelt elmeszakértő szerint semmire sem emlékezett, fogalma sem volt, hogy mit művelt. Mindezt a hazugságvizsgáló is alátámasztotta. Úgy tűnt, Stone-nak semmiféle emléke nincs a történtekről. Olyan volt, mintha démon szállta volna meg, amelyik mostanra, időlegesen vagy véglegesen, de eltávozott belőle. A nyomozó hatóság mindenesetre nem sokat teketóriázott, napok alatt bíróság elé állították, hogy a felzaklatott kedélyek mihamarabb megnyugodjanak.

A tárgyalóterem zsúfolásig telt, és a közönség egy emberként hördült fel, amikor az égő tekintetű, halottsápadt Stone-t talpig bilincsben bevezették. A bizonyítékok megdönthetetlennek bizonyultak, az ítélet nem volt, nem lehetett kérdéses. Stone-t halálra ítélték.

A történet innentől vált igazán rejtélyessé. A korabeli dokumentumok szerint Alistair Stonet annak rendje-módja szerint méreginjekcióval kivégezték. A kirendelt orvos megállapította a halál beálltát.

Ám a siralomházban különös pletykák kaptak szárnyra. Stone-t állítólag a kivégzés reggelén nem találták a cellájában: aznap éjszaka nyoma veszett. A cella ajtaja zárva volt, az őrök semmi szokatlant nem tapasztaltak. Senki sem tudta, mi történt Stone-nal. A kivégzést nagy hűhóval lefolytatták, a sajtót lefizették. Senkinek sem állt érdekében, hogy kitörjön a pánik.

Azért néhány újságíró nyomozni kezdett. Mendemondák kaptak szárnyra, azt suttogták, maga az ördög szabadította ki Stone-t. A fickó mindenesetre nem került elő, és nem is hallottak róla többet. A hivatalos verzió szerint persze a börtönparcellában van elföldelve a többi jómadár között, ám exhumálásra soha nem adtak engedélyt.

Az első gyilkosság tizedik évfordulóján aztán, kísértetiesen hasonló körülmények között meghalt egy hét éves kisfiú. A gyilkosságsorozat az állam különböző városaiban újra lejátszódott. A tettest vagy tetteseket (a nagy távolságok miatt sokáig fel sem merült, hogy sorozatgyilkosról lehet szó) nem találták meg.

Kicsoda Stone? Ártatlanul elítélt szerencsétlen? Minden hájjal megkent pszichopata gyilkos, aki ördögi ügyességgel kijátszotta az igazságszolgáltatást? Vagy csupán gazdatest, titokzatos démon játékszere?"

Dale becsukta a könyvet. A szendvicsből csak morzsák maradtak, és a harmadik Jim Beam is fogytán volt. A „Gyilkosok, akik nem tudnak meghalni” csak a kérdéseket tette fel, válaszokat nem adott.

Alistair Stone. Medley Stone. Nem logikus, hogy a rém, akinek életét és halálát annyi homály és rejtély övezi, most éppen itt tér vissza, hogy folytassa rettenetes pályafutását?

S ha így van, akkor isten irgalmazzon Medley Stone-nak.