ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

2.

Köddé sűrűsödő pára fedte San Francisco hullámzó utcáit, akár egy vastag, puha takaró. A hangok zajokká tompultak, forrásukat lehetetlen volt megállapítani; és látni is csak a gomolygó szürkeséget lehetett, amelyből meglepetés-szerűen és sejtelmesen bontakozott ki egy-egy ház, fa, vagy éppen egy, a járda közepére gurított szemetes konténer.

Jane Monroe imádta San Franciscót. Pontosabban: majdnem mindig imádta. Imádta reggel, amikor munkába indulva mélyen beszívta a tenger sós illatát, és délben, amikor az ebédre szánt kávé és rongyoskifli mellett üldögélve élvezettel figyelte a járdán a sokszínű tömeget. Délután még jobban szerette, mert ilyenkorra a levegő megtelt illatokkal, és a vibráló napfényben minden ragyogónak és tisztának tűnt, mintha a város újjászületett volna. Aztán ott volt még az este, amikor az éttermek zsúfolásig teltek, és a levegőt izgatott zsongás töltötte meg,

A hajnal viszont az a napszak volt, amikor a pokolba kívánta kedvenc városát. Öt órakor indult kocogni, és most, alig tizenöt perccel később, melegítőfelsője máris izzadtan tapadt a hátára, homloka gyöngyözött, és ő úgy érezte magát, mint egy túlsúlyos és túlkoros veterán, aki lihegve próbálja teljesíteni az orvos által előírt edzésadagját.

Jane Los Angelesben született, ahol reggelente a tengerparton futotta le a kötelező kilométereket. Pontosan emlékezett az eufóriára, amit közben érzett: lába megfeszített íjként lökte előre, egyenletesen, pontosan lélegzett, s miközben gyorsuló szívverésének ritmusát figyelte, agyát elárasztotta az endorfin. Erősnek, gyorsnak, edzettnek érezte magát, nem pedig kiszolgált, elpuhult vén csatalónak.

És mindennek San Francisco az oka.

Ki a fene épít várost ennyi dombra? És ki látott már olyan helyet, ahol kizárólag hegynek felfelé lehet futni? Ha lefelé indulsz, két sarok után akkor is jön a feketeleves: mint valami elkerülhetetlen büntetés, ott magasodik előtted a következő emelkedő, csúfondárosan nyelvet ölt rád, te meg elszántan nekivágsz, hogy a felénél már kifulladva vonszold magad, a tetején pedig, ha egyáltalán eljutsz odáig, kétrét görnyedve állj meg pihenni, elátkozva a városalapítókat, a tegnap kihagyott edzést és a napot, amikor felültél a GreyHound-ra, hogy elfogadd a san franciscó-i rendőrség állásajánlatát.

Jane úgy döntött, mára ennyi épp elég volt. Lustaságról szó sincs, bizonygatta magában, a köd miatt az orráig se lát, és otthon még a tesztet is meg akarja csinálni, mielőtt munkába indulna. Senki nem mondhatja, hogy elbliccelte volna a testmozgást. Az már más kérdés, hogy a Los Angelesben megszokott kellemes ellazulásnak nyoma sincs, és úgy érzi magát, mint valami kripli.

Ray már ébren volt, ásítozva ült a konyhaasztalnál, és a kávéját szürcsölte. A szeme bedagadt, ajka cserepes volt, a lábkörmei hosszúak, és a derekánál, a pizsamanadrág fölött, Jane kezdődő úszógumi körvonalait fedezte fel. De az első, ami Rayt látva eszébe jutott, még ennyi év után is ez volt: irgalmatlanul jó pasi.

Ennyi év után. Nyolc éve voltak már együtt, ebből öt éve, mint férj és feleség. A gondolattól keserű fintorba gyűrődött az arca. Azért házasodtak össze, mert mindketten úgy érezték, jöhet a gyerek. Az első. Mert legalább kettőt terveztek.

Aztán semmi. A hiábavaló várakozás lassan megkeserítette nem csak a nappalokat, de az éjszakákat is. Annyira akarták! És annyira bíztak benne. A teszt eleinte csupa boldog izgalom volt. Most…most biztos ott lesz a két csík! De nem volt ott. Csak egy, mindig csak egy. Mára pedig már a teszt gondolatától is görcsbe rándult a gyomra.

És a hétvégék. Jane szüleinél nem volt gond, szóba sem került az unoka. Persze egy-két elejtett megjegyzésből Jane tudta, mennyire vágynak rá. Debbie Shaw-nak fia született, Isabelle-nek meg, Georgia Kruger kisebbik lányának ikrei lesznek. Georgia odavan a boldogságtól, az első pár hétre Isabelle-hez költözik, hogy segíteni tudjon. Jane pontosan látta az anyján, mennyire szeretne már ő is segíteni.

De ha Rayékhez mentek, az maga volt a pokol. Ray szülei farmerek voltak, nyolc gyereket neveltek fel, és el se tudták képzelni, miért nincs még legidősebb fiuknak legalább három porontya. Mindennek hangot is adtak, meglehetősen tapintatlanul, hol Jane rendőrségi karrierjére, hol a „modern nőkre” célozgatva. Egyszer, a konyhában, amikor együtt mosogatott az anyósával, Rhoda – aki szerint a mosogatógép ördögtől való dolog volt – nekiszegezte a kérdést:

- Mondd csak, nem vagy te meddő? Nem lehet, hogy abortuszod volt valamikor, aztán most csak ácsingózol gyerek után?

Jane a mai napig nem tudta, hogy sikerült a könnyeit visszafojtania. Hazafelé viszont végigbőgte az utat, és attól kezdve látogatásaik a feltétlenül szükséges számúra ritkultak.

Az emlék elmélyítette a keserű ráncot az arcán. Rosszkedvűen bámulta magát a tükörben, miközben fogat mosott. Lezuhanyozott, felöltözött, és megnézte a tesztet. Egyetlen csík vigyorgott rajta gúnyosan, és ha netán nem tudta volna, ha netán még mindig nem tudta volna, ott virított felette a magyarázó felirat: „Nem terhes”.

Undorodva dobta az eszközt a szemetesbe. Öltözködés közben megpróbálta elűzni a köd, a frusztráló edzés és a mindezeket megkoronázó ismételt kudarcélmény miatti rosszkedvét. Erre egyetlen mód kínálkozott: az előtte álló napra gondolt.

Jane Monroe imádta a munkáját. Rendőrcsaládba született, apja és nagyapja is rendőr volt, mindkettejük számára csalódást jelentett – még ha igyekeztek is eltitkolni -, hogy az egyetlen utód nem fiú lett. De Jane végül kárpótolta őket. Ahogy a nagypapa szívesen mondogatta: olyan volt, mint egy „srác a javából”. Éppolyan izgatottan ült be apja mellé a „L.A.P.D” feliratú autóba, éppolyan tátott szájjal hallgatta a zsaru-történeteket, mint bármelyik fiú, és amikor arra került a sor, hogy lőni tanuljon, még túl is szárnyalta legtöbbjüket. Kétség sem fért hozzá, hogy rendőr lesz. Mégpedig jó rendőr.

Mire befordult a sarkon a kapitányság felé, a reggeli rosszkedv tovatűnt, akár a köd, amelyből már csak néhány párafoszlány maradt. Amikorra pedig belépett az iroda ajtaján, üdvözölte a társait és odaintett az üvegkalickában trónoló rendőrfőnöknek, egészséges tettvágy pezsgett benne. Izgalmas és hasznos napnak nézek elébe, gondolta.

És valóban. Izgalmas napok következtek.