ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

1.

Molly Henderson gyakran mondogatta, hogy ő a legboldogabb fiatalasszony a világon: de ha az egész világon nem is, Medley Stones-ban biztosan. És ez, bizonyos szempontból, persze igaz is volt. Tündérmesében élek, szokta még mondogatni, a tündérmesék pedig kiszámíthatóak, cukormázasak, rózsaszínűek és kivétel nélkül mindig happy end-del végződnek. Éppen ezért Molly Henderson semmi, de semmi rosszra nem számított az élettől.

Az emeleti gyerekszoba felől halk nyöszörgés hallatszott, és Molly érezte, ahogy a melle megfeszül és a pólója átnedvesedik a szivárgó tejtől. Liz felébredt és éhes. Még épp van ideje megszoptatni, mielőtt Joe hazaérne az iskolából. Az ebéd a tűzhelyen várakozik, amíg Liz aludt, elkészült a takarítással is, és összeírta, mit kell vásárolni. Ha Joe megérkezik, ebédelnek, aztán bepakolja Lizzyt a babakocsiba, és hármasban elmennek a boltba meg a biopiacra. Visszafelé talán megállnak egy fagyira Norma kávézójánál. Utána hazajönnek, Lizt berakja a járókába, Joe kimehet biciklizni a többi sráccal, ő meg nekiáll, és elkészíti a vacsorát.

Nyolctól már várhatja Pete-et. Ma későn jön, edzést tart a srácoknak. Molly büszke volt rá, hogy a férje nem csak Medley Stones általános iskolájának testnevelő tanára, hanem a helyi baseball csapat edzője is. Mielőtt Liz megszületett, Joe és ő nem csak a meccseken, de a legtöbb edzésen is ott voltak. Joe azt számolgatta, mikor kerülhet be a csapatba, ő pedig férje tökéletesre formált testében gyönyörködött olyan szerelmesen, mint egy kamaszlány.

Molly ábrándosan sóhajtott. Megfürdetik a gyerekeket, és az esti utolsó etetés után ők is ágyba bújnak. Kétség sem férhet hozzá, hogy ő a legboldogabb fiatalasszony Medley Stonesban.

Liz nyöszörgése nyűgös sírásra váltott. Molly felszaladt a lépcsőn, és behajolt a kiságyba. A göndör fürtös fejecskére izzadtan tapadtak a hajszálak, a kislány éhesen tátogott. Molly gyorsan átemelte a pelenkázóra, takarékos mozdulatokkal tisztába tette, aztán bevackolódott a kényelmes, lábtartós fotelba, hogy kislányával együtt kiélvezze a legboldogabb pillanatokat, amit csak a nap (és, ki tudja, talán az egész élet) tartogat számára.

A tetőablakon beszűrődő fény a félig leeresztett reluxán keresztül csíkosra festette a padlót. Porszemek táncoltak a napsugárban, időtlen béke telepedett a szobára, és Molly mélyen beszívta a babaillatot, amelyről azt hisszük, sohase fog elmúlni, és amelyik egyszer, egy elfeledett hétköznapon mégiscsak örökre tovatűnik. Molly már előre rettegett a pillanattól, amikor majd Lizt el kell választania – bár, ha a kislány követi a bátyja példáját, aki majd’ két éves koráig szopott, ez szerencsére még megnyugtatóan messze van. A baba halkan cuppogott, Molly szeme pedig lassan lecsukódott. Félálomban ösztönösen megtámasztotta Lizzy hátát, nehogy lecsússzon valahogy. Majd’ minden szoptatásnál elszunyókált, és ilyenkor délben rendszerint arra ébredt, hogy Joe jó hangosan bevágja maga mögött az ajtót, majd felrobog a lépcsőn, akár egy kiscsikó.

Csaknem két óra volt, mire feleszmélt. Liz hátranyaklott fejjel aludt az ölében, szája sarkából tejcsík szivárgott. Molly aggódó pillantást vetett a faliórára, gyorsan betette a kislányt az ágyába, és kilépett a folyosóra. Hogyhogy nem vette észre, amikor Joe hazaért?

A halványzöldben és égkékben pompázó fiúszoba éppoly üres volt, mint a konyha, és a nappaliban sem szólt a tévé. Joe nem volt otthon. Molly nagyot nyelt. Nem kell túlaggódni a dolgot, Joe talán Samuelnél ebédel. Bár ilyenkor mindig hazaszól, mióta ott lapul a zsebében apja kiszolgált mobilja, amit az első iskolai napján kapott meg, és azóta is nagy becsben tart. S ha most nem is jutott az eszébe, hát legalább Judy, Sam mamája felhívhatta volna, úgyis minden apróságért telefonál.

Felkapta a mobilját, a képernyőn megérintette a fia képét (istenem, milyen csodaszép kölyök, soha nem tud betelni vele). Az unott géphang körülményesen magyarázta, hogy a készülék üzemen vagy szolgáltatási területen kívül van. Molly nagyot, szárazat nyelt.

Kikereste Judyt a híváslistáról, és tárcsázott. A telefon hosszan csöngött, és ezek voltak Molly nyugodt életének utolsó másodpercei. Mert Joe nem csak hogy nem volt Judyéknál, de az ijedt Sam azt is elmondta, hogy éppen csak elmúlt dél, amikor együtt elindultak az iskolából, és Joe hazafelé tartott, legalábbis Sam így tudta.

Molly végig sem hallgatta Judy sopánkodását, azonnal hívta Pete-et. A férfi hangjában tetten érhető pánik egy cseppet sem nyugtatta meg, és az sem, amit mondott: azonnal összeszed pár embert, és Joe keresésére indulnak.

Borzalmas délután következett, és Molly legfeljebb homályosan sejtette, hogy ez csak az első a szenvedéssel teli délutánok végtelen sorában. Zsibbadtan ült a nappaliban, összekulcsolta a kezét, és imádkozott, szívből, ahogy vasárnaponként a templomban csak nagyon-nagyon ritkán. Félóránként hívta a férjét, és amikor Pete tompán kongó hangon beleszólt a kagylóba, már tudta, hogy még mindig semmi. Ilyenkor minden alkalommal úgy érezte, nem bírja tovább.

Pedig bírnia kellett, mert a legrosszabb még tényleg hátra volt. Joe élettelen testét este nyolckor találták meg; a patak partján feküdt, a feje belelógott a vízbe, és nagyon, de nagyon hosszú ideje nem volt már benne élet.

A magánkívül sikoltozó Molly alig hallotta, amikor a halálsápadt dr. Mitchell, aki születése óta ismerte Joe-t minden egyes náthájával és fertőtlenítésre váró horzsolásával együtt, rekedten súgta oda a sheriffnek:

- Gyilkosság. Nem a patakba fulladt: eltörték a nyakcsigolyáját.

Sötét éjszaka borult a Henderson-házra.