ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Prológus

Forró szél száguldott végig Delhi külső kerületein, mérhetetlen bűzt és kavargó port cipelt magával, meg tompa, fojtott nyögéseket. A bűz eredete meghatározhatatlan volt, de okát senki sem kereste: éppoly állandó kelléke volt a nyomornegyed mindennapjainak, mint a földön magzati pózban fekvő beteg kisgyerekek vagy a múmiává aszalódott vénasszonyok, akik könyörögve nyújtották csontváz-szerű karjukat minden arra járó felé. A por sem volt szokatlan az évnek ebben a szakában – május volt, az a hónap, amikor a hőmérő higanyszála nemegyszer kúszik 40 fok fölé, és a hőség elaszal és kitikkaszt mindent, ami él vagy élni szeretne.

A kislány, aki a hullámpapírból és kátrányból összetákolt viskó bejárata előtt kuporog, nem igazán akar élni, de fogalma sincs róla, mit is tehetne ellene. Három éve létezik már a földön, és nagyon pontosan tudja, mi az éhség és a fájdalom. Ismeri az öröm érzését is, ami akkor járja át, ha étel kerül az asztalra, vagy amikor Nimai, a bátyja magával viszi növényeket meg bogarakat lesni. Ó, azok igazán boldog pillanatok, és Nimai tényleg mindent, de mindent tud.

De Nimai most nincs itt, ő pedig tágra nyílt szemmel bámul befelé a szűk, ablaktalan helyiségbe, amit szüleivel és testvéreivel oszt meg, és rémülten hallgatja a szörnyű hangokat, amiket anyja kiad. Az asszony teste görcsbe rándul, szeme kigúvad, és a nyögései, bár szemmel láthatóan megpróbálja visszafogni őket, utcahosszat hallatszanak. A kislány attól fél, a végét járja. Jagrati néni, a szomszédasszony ott guggol az anyja mellett, időnként megtörli a homlokát egy elmondhatatlan színű ronggyal, és részvétteli pillantásokat küld a kislány felé. Egyebet, úgy tűnik, nem tud tenni.

Az asszony teste megint megfeszül, és minden eddiginél hangosabbat, hosszabbat nyög. A kislány eltakarja a szemét: nem akarja látni, amint a mama szeme megüvegesedik, éppúgy, mint egy hónapja Sanjiv bácsié. Egész testében reszket, és el sem tudja képzelni, hogyan lesz majd a mama nélkül. És Nimai sincs itt, pedig ő talán tudná.

A másodpercek lassan múlnak, a szél mocskos papírokat görget a lábához, és egyszer csak arra eszmél, hogy a nyögések elhallgattak, ő pedig azon tűnődik, vajon mi lehet az a vékony, reszketeg hangocska, ami a kunyhó belsejéből hallatszik. Széthúzott ujjai közül óvatosan kémlel befelé: Jagrati néni apró, nyivákoló csomagocskát emel a magasba, a mama nem halt meg, ó, nem, ott ül a sarokban, és mosolyog. Az ő vállára pedig hirtelen egy kéz nehezedik. Felnéz, és Nimai komoly, okos, fényes fekete szemét látja.

- Gyere, csöppség – súgja Nimai. – Most nincs itt rád szükség.

- Nimai…mi történt? Meggyógyul a mama?

- Hát persze. – a fiú arcán keserű grimasz fut át. – Már meg is gyógyult. Mire este hazajövünk, nem lesz semmi baja. Meglátod.

- De mi…mi történt?

Nimai megáll, maga felé fordítja, és leguggol hozzá. A hangja kiábrándultan cseng.

- Tudod, mi történt? Kistestvéred született. Megint többen lettünk eggyel. Kevesebb jut mindnyájunknak mindenből…de nem sokáig. Mert én hamarosan elmegyek. Nem akarok itt megrohadni, bűzben, szennyben, nem akarok negyvenévesen meghalni, nem akarok minden reggel arra ébredni, hogy korog a gyomrom, és azt sem akarom nézni, ahogy te éhezel, miközben újabb és újabb gyerekek jönnek erre a borzalmas világra. Elmegyek. Tanulni fogok. És élni.

A kislány riadtan néz. Még sosem látta ilyennek a bátyját. El se tudja képzelni, mi lesz vele, ha Nimai tényleg elmegy. A fiú, úgy látszik, kitalálta, mire gondol, mert gyengéden végigsimít a kislány mocskos, sovány arcán.

- Magammal viszlek, ne félj. Kicsi húgom, nem hagylak egyedül ebben a pokolban.

A nap bíbor pompában búcsúzik a szegénynegyedtől, és a két testvér a vörösből narancsba fakuló ég felé fordítja arcát. Újabb nyomorúságos nap ért véget.

A kislány a bátyjára pillant. A keserűséget, amit az arcán lát, egész életében nem fogja elfelejteni.