Idők
Hazaindulok,
elcsorog mellettem a város,
az aszfalton néhol a tegnapi
viharok sáros kéznyoma.
Kaporillat
andalog elő
a felázott
kerítés mögül.
Micsoda játék…
bátortalan fények
járnak körül,
- gyalogos, mogorva, lényeglátó gondolat -
szobám csendjét álmodom,
mozdulatomra ijedten
hallgat el vállam felett
a rigó.
Képtelen voltam
megcsókolni azt
az embert,
ki tenyerén hordott
aznap éjjel.
Istennő voltam és egyéniség,
bámult,
pedig csak megbénultam
rég,
leszakadt a lábam,
le a kezem,
törzsem lett, lombom
és gyökerem.
Aztán rámkérgesült a délután…
akkor is sütött a nap.
Lám, ma sem jövök egyedül,
velem sántikál sután ígéretem,
tovább megyek.
Ha dühös vagyok,
még lángolnak a kertek
és elszalad előlem a ház,
de már úgy tud
semmit mondani egy rózsa is,
ahogy belül kong
valami gyászos hallgatás,
hogy elillant az ősz.
Innen most jól látom
a naplementét,
csak egy pillanatnyi vörös máz,
mire megmozdulna
valami a csendben,
már a láthatáron
túl halad,
s a dombtetőn kékfeketébe hajlik
a bíbor csillogás.
Amonnan
engem fal fel a horizont,
ablak előtt ülő
tört ajkú idegen,
messze jár a test,
emez itt ül
és nézi,
nézi hidegen,
hogy gombol
kék kabátjára
csillagot az éj.
- Nagy Horváth Ilona alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges