Az idő lógó lombjairól
lassan potyognak évek, napok.
Fűzfaágak sötét árnyai
sorakoznak körben a tavon.
A rőt avarban meglapul
néhány zöld levél...
Utad lassan a felhőkbe ér,
örökre lecsukódik a szem.
Imádságra kulcsolt kézzel
keresd a szavakat,
vajon
mit mondasz majd,
mielőtt végleg menni kell.
Ne várd a holnapot, jön az magától.
Itt az ideje,
hogy önmagadba nézz.
Mikor az éj fénylő hajnalba
billen,
tenyeredbe rejtett arccal
fordulj szíved felé.
Szabadulj meg minden
álruhától,
hogy tiszta tekintettel
nézhess szemébe
a felkelő Napnak.