Hova már...
Szíveink mint megszaladt hangok a mester
ujja alatt,
át nem gondolt,
sietve írt darab,
leheletnyi noktürn
fáradt színekbe vonva.
Ügyetlen
mozdulat feléd,
elbotló kósza vágy,
sánta lám, a hangom is,
ahogy utánad araszol,
inkább hallgatok.
Félbehagyott, szárnyaszegett
mondatok kísértenek,
ha befejezhetnék, akár
csak egyet is...
- mintha ezredéve,
de tudom, a cigány gyermeke* itt van
még valahol,
s bámul óriás kutyaszemekkel,
ahogy üres fazékba néz az ember,
ha nem jutott ebéd.
Hova már a habanerás álmok…
égig érő eszméket zúgunk
tiszteletreméltón,
két klasszikus darab.
De szíveink – hallod? - mint megszaladt
hangok a mester ujja alatt.
Leheletnyi
noktürn.
Mi még ez az elhadart
futam a zongorán,
beszélj,
hova már a habanerás álmok -
ablakomtól ablakodig
hunyorog a holnap,
tántorog erőtlen,
majd elalszik csendben
magához ölelve
árva csillagait
egymaga az éj.
*L'amour est enfant de Bohême,
Il n'a jamais, jamais connu de loi...
- Nagy Horváth Ilona alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges