Holnap. Elsuhanó képek és pillanatok,
megmagyarázhatatlan árnyai mögül
egy apró, tétova mosollyal távolodó
arckifejezés... Igen, holnap újra ránk
tör az emlékezés, belénk hasít valami
közelkép - retinára digitalizált igenek
és nemek, a létezés peremére hajított
szubsztanciái a valamikor volt csodának.
Kis töredékekből összerakott vonzódás,
rejtőzködő, finoman árnyalt érzések
kibontott - friss illatú ölelések
megannyi próbálkozás egymásért,
végül, mint amikor a stroncium kilencven
beépül csontjainkba és belülről pusztít,
akár a csontszarkóma,
magányosan vajúdó fájdalmak születnek,
életképtelen áttételekben.
Párába rejtett áttetsző körvonalai
még látszanak, halkuló hangon
vágyainkról sziszegnek pár szót,
aztán indulnak -
véget nem érő útjukra...
Minden olyan esetleges és mulandó.