• копирайтинг
  • копирайтер
  • SEO копирайтинг, сео копирайтинг
  • рерайтинг
  • контент для сайта
  • наполнение сайта
  • написание статей, статьи на заказ
  • рекламная кампания
  • обслуживание сайтов
  • биржа статей
  • пресс-релизы
  • копирайт, копирайтеры
  • hold a szőnyegen

    |
    Kovács-Cohner Róbert képe

    - :

    {

    nem az, hogy most nincs benne.
    nem is ahogy mondom, mert eltörik.
    kimondás közben. Így nem is mondom ki.
    nem is, semmi. nem is az. ezek is repedtek mind.
    nem is. üres, de nem az, hogy most nincs benne.
    nincs, mi lenne, nincs, miben legyen.
    (képzelj ide egy szexuális utalást. vagy egy költői képet.
    én már kurvára unom.
    és nem, nem felejtettem le a zárójel másik felét.
    a másik fele te voltál az én kis zárójelemnek.

    {{

    mert hegek.
    mert kitágult, önmagukba bámuló, vérrögtelen
    kiváncsi csecsemőszemek.
    nincsenek, nincsenek már gyerekek.
    hegek feldrótozva, összebogozva.
    a levegőben lógnak.
    gyurmadarabokkal foltozod
    összekaristolt eged.
    feléred. elszomorodsz.
    (én!)
    inkább hagyod. hagyod, hogy repedezzen.
    ha ilyen gyengén tákolták össze,
    hogy ahogy csak szökelltél, mikor régen
    ablakok alatt kerestél nyáron, lidércként a bokrok alatt,
    mikor én még a tejes kávét ittam délutáni alvás előtt az oviban,
    mikor, sajnálom, de elszúrtam: még nem voltam ott,
    hogy csak ahogy szökelltél,
    súlytalanságodtól megrepedt,
    feletted megrepedt,
    ha ilyen ócska, szar, trehány munka,
    alma, mondom, alma – hát rohadjon csak rám az egész.
    feléred és elszomorodsz. majd feldühödsz.
    (már én)
    hegek. ne gyógyuljatok. nem kell.
    gyomoridegességgel nehezül
    nem is rám – valahova valahol
    és egyáltalán nem -
    ez a hihetetlen, sodró, makacs akarat:
    (épp mint a tiéd, kivéve, hogy te sosem akartál,
    hisz meghaltál régen, mondtad,
    és én és Ő és a munka,
    és a család, nekünk vagy,
    s csak a makacs nemtudom, a nemakarás az,
    ami tényleg neked maradt, ami érted
    mondtad és gondoltad is előtte vagy utána, vagy közben,
    időben valamikor)
    ez a sodró, makacs akarat:
    az idő.
    fütyülsz. mármint én. félmosoly.
    szúnyoglárvák a nyárról maradt dézsában.
    (mármint én)
    a kertben. nem a lila kertben.
    nem abban. mégis:
    testetlen, bámuló, naiv, gonosz,
    gonosz és hazug csecsemőszemek.
    csüngenek a megposhadt időben.
    kiöntenéd.
    (nincs is karod, érted?)
    ha pislantanak – eltűnnek.
    ágak mozdulnak:
    „a te saját, bejárat nélküli,
    elcseszett delíriumod
    a te féltve őrzött, gyűlölt,
    megunt beat-korszakod.
    (félre ne érts:
    az enyém!)

    a te saját poklod. szavaid –
    hallgatásod.”
    ezt mondják a mozduló ágak.
    jól hallod.

    {{{

    BEAT-KORSZAKOK.

    nézd: most megleplek,
    azt hitted, megvéd a vers, mi,
    ahogy mások hitték: megvédi őket a vagon,
    ha nem látod, merre mész,
    ha nem érzed, ahogy telik az idő,
    ahogy orsóba fut alattuk az út,
    a sínek,
    (ahogy lábam alatt a nedves aszfalt megremeg,
    ahogy fókuszálok cipőm hegyére az úton, az örökké tartó úton)
    azt hitték, megvédi őket a vagon,
    poloskákat tapostak el
    és énekeltek is együtt
    mintha csak tábortűz mellett ülnének
    és nem egymás égő húsának szagát éreznék,
    és persze a poloskákét és a rendre
    elmúló, öröknek hitt anyákét,
    aludt (alvadt?) anyatejük illatát,
    vagy a mérhetetlen cinizmusét,
    és mintha nem ezeket éreznék ezek a
    zs-zs-zsugoriak,
    azt mondták meghalunk, és azt mondták, értik is,
    aztán hogy nincs is isten,
    ilyen bátrak voltak ők, mertek,
    ŐK mertek, merték – énekeltek és most
    megleplek én is téged, tararamm,
    megleplek én
    ezzel a kis pinceszaggal
    rád ijesztek, vagy épp csak a másik válladra koppantok,
    ami mögött nem áll senki
    MOST:

    te repedt sarkú kurva!

    (és tudom, hogy nem hiszed azt,
    hogy azért mondom ezt, mert fiatal vagyok,
    vagy mert csak egy szoknyának tartalak)

    {{{{

    voltál nekem valami igazinak képzelt.
    földíz, béke, magamra-találás.
    volt nekem valami megtalált türelem,
    valami béke. belső.
    most keresném már,
    mert elhagytam valahol,
    de tudod, látod az iwiwen is az adatlapon,
    most meghaltam kicsit.
    jó, nem kicsit, nagyon.
    igazából agonizálok csak. és nem élvezem.
    de sajnos csak nagyrészt rühellem magam.
    persze felállni már nem fogok,
    fekszem az agyagban, ebben a biogyurmában,
    egy felgyújtásra váró máglyán
    testek között
    (még mindig énekelnek)
    meztelenül a pocakommal,
    a gyenge kis testemmel,
    látod, csak nem adtam le a tíz kilót,
    fekszem a többiek között,
    és velük énekelem, ahogy vagyok,
    ahogy maradok, már nem állok fel,
    nem kell, részeg vagyok a poloskák szagától,
    a minket is elhagyó anyáktól,
    a halott szerelmektől –
    már nincs erőm, jön egy ablakmosó zsidó,
    egy náci bérenc a fáklyával, mindjárt ideér,
    de mi merünk és énekeljük:
    szarul, de büszkén,
    hogy mire, már mi sem tudjuk,
    de érezzük, milyen kurva büszkék vagyunk)

    jó, persze erős a hasonlat, csak azt akarom mondani,
    hogy padlóra küldtél.
    meg persze, hogy zs-zs-zsidó vagyok.
    de ez nem tartozik a tárgyhoz.
    azzal nincs bajom.
    neked se volt.
    elvégre én is jobbra szavazok.
    magyar vagyok. vagyok? létezem.
    szóval csak hogy nem hiszem, hogy összeszedem magam.
    az az egyszer nem lesz. Így már nem.
    (bocs, most rágyújtok, mert ciki lenne nevetni)
    nem sajnálom magam, nem erről van szó.
    néha persze igen,
    de legalább ennyi düh, megalázottság,
    naivitás-nélküliség,
    meg (huhh, de szar szó) rezignáció. rezignáltság. az szebb.
    mindegy. tényleg az. szavak-k-k.
    szóval link maradok.
    sőt, valamit megköszönhetek –
    megismertettél az igazi linkséggel,
    a mocsárral –
    azzal a vízzel, ami a dézsában áll,
    és szúnyoglárváknak ad otthont.
    mindent kimondok, mi?
    langymeleg. ha megfagy,
    nem élek, majd felkelek, ha meleg lesz.
    csakhogy – tudom, kemény szavak –
    te voltál az utolsó nyaram.
    de ne félj.
    ’rossz pénz nem vész el.’
    nem kell élnem.
    csak létezem.
    de még hogy!

    :)

    /hogyan is?/

    szóval volt nekem valami megtalált türelem,
    valami béke. belső.
    talán vágyni nem vágytam rád olyan sokszor,
    olyan hevesen.
    de csak mert elhittem a csecsemőszemeknek,
    ahogy összerezzentél, ha hozzád ért valami
    mélynek látszó sóhaj a búzamezőről,
    a patak sodrából,
    vagy egy gőzös lélegzetéből,
    elhittem,
    hogy összerezzentél.
    és hogy vigyázok rád.
    hogy engeded.
    ráció.
    én meg: féltettelek.
    jól ki volt tervelve az egész.
    a majom klimpírozta évmiriádok óta
    egy ősi klaviatúrán.
    pakk-pakk. kipp-kopp.
    göc-göc.
    mintha csak egy K.V. mellett ülnék.
    vagy én lennék az. gőzölögnék.
    fütyülnék is, ha indulok. a kalauz is én lennék.
    én vagyok. sőt, a sín is.
    a bűz is, ami mindenhonnan árad a vagonokba.
    a célállomás, a szögesdrót is.
    az élet útján, persze, nincsenek megállók.
    nagyon igaz, okos beszéd. ilyesmik.
    ahogy az egyik a másik felé nyújtja karját,
    a Csukás tónál mondjuk, késő őszzel például,
    éjszaka esetleg, mikor nem tudsz úszni talán,
    és mégis beugrasz, hogy próbára tégy,
    persze, jó kis játék, kurva hideg volt akkor is,
    mindegy, szóval ahogy az egyik a másik felé mégis nyújtja a karját,
    sőt, nem is csak a karját nyújtja, ruhástól ugrik be ő is,
    kihúzza a hideg vízből, csatakos és fázik,
    de nem baj, egyáltalán nem baj, mert most már mennek,
    mennek valami úton egymás mellett konokul
    és a fűtött kocsi (mindegy, hogy most vonatkocsi-e)
    felé hagyja, hogy vezesse,
    ő, akit megmentett,

    megmentett mindezektől.

    (olyan egyszerű vagy. szinte undorodom tőled.
    de hát a világ is ilyen.
    gondolkodok rajta, persze sokszor,
    (látod, tanulok, gólra készülök, kapura lövök:
    leszarom már az ikes igéket,
    haladok a korral.)
    persze, mimindenbe mi látunk értelmet, igen,
    igen, ez jó, okos beszéd,
    igen ez is összefügg, minden mindennel összefügg,
    és minden szánalmasan értelmetlen és túlnyújtott,
    kakasviadal, bírod még magad?
    igen, ügyes, okos,
    egy kiálllított, szaros vécédeszka, s vastag nyálréteg rajta,
    az új kábakő, az új kábaember,
    nem hiszem el,
    még mindig tekerik a lemezt.)

    az én véget nem érő beat-korszakom.

    {{{/}{

    ezek vannak bennem. ezek bennem voltak.
    bennem. én. szakadék befelé, örvény, ilyenek.
    tudod, a lustaság. az nem csak a te hibád.
    mindig lusta voltam. jó, melletted nem annyira.
    szóval az én.
    na persze az sincs.

    te vagy, teljes értetlen, naiv racionalitásodba öltözve,
    csillogón, szűziesen, kemény vagy,
    kemény és puha, mint a forró tea és a teasütemény,
    és a vörös délutánok palacsintázókban,
    beosztott elemózsiák,
    beosztottál engem is,
    mint az almákat,
    vagy a szalámis zsemlét,
    vagy a sajtsalátát,
    te kecses, te erős, te
    sok népszerű testrésszel rendelkező,
    igen, én kényszerítettelek, hogy beírd,
    igen, ma délután,
    és még holnap utoljára,
    majd kedves leszek és a busz ablakára teszem a kezem,
    és ma megcsókolhatsz, és sokáig nézlek majd,
    ahogy távolodik a busz,
    mert ez
    egy búcsú.
    (figyelj a kurzív és antikurzív betűkre)
    ezt nem tagadhatom el tőled,
    logikusan beosztottad, mikor érezhetsz,
    mikor érezhetsz szerelmet irántam, és tartod a rendet,
    érzed is,
    mindennek megvan a maga helye.
    nem is hazudtál. amikor jött,
    te halálosan, halálig szerettél.
    mindig is.
    ezt nem tagadhatom el tőled.
    nem hazudtál.
    ez olyan lett volna,
    mintha puskázol a filozófia-zéhán.
    sajnálom, most leírom neked,
    sajnálom, hogy nem voltam tekintettel
    a nekem beosztott keret, a blokk határaival.
    kicsit tovább tartottam az órát.
    pedig csak kiselőadásom volt.
    vigyázni akartam rád.
    át akartam folyni a filccel húzott vonalakon.
    jól elbasztam.
    muszáj lett kisatírozni.
    tudom, fáj neked.
    nagyon fáj neked.
    hiába tudtad, így lesz –
    azért csak szerettél úgy és akkor,
    és addig, amíg lehetett, amíg
    lehetővé tettem, hogy csúszások nélkül
    megengedd magadnak.

    képeslap és levél, mindkettő megíratlan

    egyszer majd egy képeslapra,
    amit már elégettem, és amit neked akartam feladni
    talán szicíliából, leírom az utolsó versem,
    amiben leírom, mi milyen,
    ki kicsoda, és egyáltalán:
    mindent, amit tudni érdemes.
    rövid lesz, az biztos.
    rövid és tökéletes.
    (még egy c-c-c … cigi)
    nem lesz értelme.
    de ezeket, ilyesféléket írok majd, hogy
    eddig és eddig lát az ember,
    és az ember nem is lehet ember,
    és hogy kell-e hinni, és hogy rossz vagy-e,
    hogy vagy-e, vagyok-e,
    érdemes-e jónak lenni.
    meg írok majd a rendszerekről,
    ahol minden igaz, és csak néha látsz át/fölé a dolgokon, dolgoknak
    és akkor képen röhög a saját eszed, pofon vág a saját hited,
    és estélyi ruhában viaskodnak, karmolnak vég nélkül, dühösen,
    vörös csecsemőszemekkel
    /nézd csak – játszanak!/
    sipítoznak, mint a becsípett nők operabálokon.
    elnézem majd őket. elnézlek téged is.
    talán szeretlek kicsit megint.
    elnézem, és csak ezt tudom mindenkinek ajánlani:
    elnézést.

    {{{{/}{{

    meg:
    hogy fogják be az orrukat, ha égő emberszagot éreznek,
    vagy anyák mennek el,
    és orrhangon énekeljenek.
    persze te utálod a zenét.
    persze nem. csak ezt mondtad egyszer.
    aztán az ellenkezőjét is.
    hogy haragudtál volna, ha azt mondom:
    buddhista vagy!

    az elnézés után aztán azt akarom majd
    ezen a szerencsétlen, időből kiszakadt,
    elégett, meg nem született képeslapon,
    hogy láss bele a dolgokba, adj nekik formát,
    légy a szemlélet vakvezető-kutyája,
    tedd valósággá, a te valóságoddá
    (mi mássá tehetnéd?)
    a nem létező tárgyakat,
    és felejtsd el, hogy nincsenek,
    rendszereket konstituálunk,
    aztán kalitkánkban vergődünk, csip-csirip,
    mert a rácstól nem látjuk a többi kalitkát,
    s azt sem, mi is abban vagyunk,
    'milyen lehet a kalitka-lét?' csip-csirip -
    megszökünk, és új kalitkát építünk, ez van,
    csak valami hülye játék, amit folytatunk,
    míg bele nem gebedünk,
    szóval ezt ajánlanám, vagy épp azt, hogy legalább te,
    ha már ilyen nagyon okos vagy,
    te nyugodj bele, hogy te is csak egy vagy,
    körbezárva, szögesdrótok között:
    legalább te láss bele a dolgokba,
    adj nekik formát, játssz istent, ha kell,
    ennyit ajánlanék:
    belátást.
    kicsit, vagy sokkal többet.
    kevesebb embert.
    világbékét.
    kiutat magamnak.
    határokat neked.
    igen, ez jó.
    okos beszéd.
    te is érzed ugye, hogy
    baromira okos beszéd lenne?

    {{{{/}{{{

    rád adnám az alakod,
    az arcod a légbuborékra aggatnám,
    szúnyogok kelnének ki,
    neked adnám, ami lehettél bennem,
    nekem.
    aztán hátradőlnék és megint leinnám magam.
    „na, most már tettem le valamit az asztalra.”
    beázik az egész.
    aztán hagynám a picsába
    és megdugnék valakit, akit utoljára szeretnék
    akármelyik párhuzamos világban,
    és amit sohasem tennék, ha hinnék kicsit magamban,
    vagy bárkiben, bármiben.
    és akkor se mennék el.
    nem hagynálak ott.
    sosem tudnálak elengedni,
    ott hagyni,
    mindig ott leszek neked.
    és rád nézek, ha épp a hátsóudvarba jössz,
    ha évek után eszedbe jutok,
    és rádnézek az öreg, elárvult kutya
    csecsemőszemeivel,
    szúnyog, vagy bögölycsípéseim ugye megvakarod,
    gazdi, ugye azért jöttél, mert eszedbe jutottam, hogy vagyok,
    és végre megint játszol velem?
    sosem hagynálak ott.
    a lánc persze segít. De már az is a részem.
    nézd: azt is csóválom neked.
    kupék ablakrácsainak hangján zörög.
    mégis:
    benned hittem a legjobban.
    c-c-c.
    nincs, ki haragudjon.
    aludj csak.
    és fényképezz szépeket.
    télen madarakat az etetődben.
    beeteted őket.
    feléred az eget.
    az ágak meg mondókáznak.
    a madarak meg rád néznek a szörnyű csecsemő-szemeikkel.
    nekik is vannak beat-korszakaik.

    {{{{/}{{{{

    mondd csak,
    a füledbe súgom a kérdést,
    ez már régen érdekel:
    ember vagy te?
    gyűlölsz-e bármit úgy,
    mint én a kategóriákat, és téged,
    akit sosem hagynék el, vagy ott,
    aki befejezted életem,
    és elkezdted létemet,
    kiakasztottál száradni, persze,
    gyűlölsz-e bármit úgy,
    mint ahogy én gyűlölöm magam?
    tudsz-e még gyűlölni?
    mondd csak:
    voltam valaha ember?
    ha valaki, te már csak tudod.
    hegek. szakítsd fel.
    hadd legyen meg ez a kis perverzióm.
    a perverziók persze valóságosak.
    ez persze kivétel, talán.
    lehet, hogy te is a perverzióm voltál.
    egy óriási heg-anya, aki heg-gyerekeket vajúdik
    húsomba, persze előtte még véresek, aztán lemosom őket,
    nézd csak – ő kisfiú, ő meg kislány,
    itt a kis fütyi, meg a punci,
    persze, ezek is népszerű testrészek,
    csak a szemük hiányzik –
    milyen lenne egy heg csecsemőszemekkel?
    na jó, csak viccelek, kicsi lány.
    voltam valaha ember?
    voltam? mondd már!
    őszülsz, szülsz,
    és az idő a bábád.
    ezt figyeld:
    nekem is.
    de én inkább egyedül szülök.
    hogy miket?
    egymásba folyó, öregvő beat-korszakokat.
    és embereket.
    kár, hogy nem léteztek sosem.
    te sem. Nincs kire haragudnom.
    én nem tudom, ne nézz így rám!
    ezt mondták az ágak.

    {{{{/\}{{{{

    perpillanat úgy áll, hogy 1-0-ra vezetek.
    hogy? hát minden ellen.
    például ideraktam három sorral feljebb ezt a kis létrát,
    és ezzel utalok pestiesen szólva
    a ludwig bára, meg a szavak feleslegességére,
    meg a csendre. csssss. álmodj szépeket.
    ezt régen te mondtad.
    most az ágak mondják.
    hallgatnak rád?
    te mozgatod meg őket,
    amikor pislantok egyet –
    amikor nem nézek,
    születik és meghal egy másik világ
    végtelen idejével,
    embereivel,
    szerelmeivel,
    szúnyoglárváival és vagonjaival együtt?
    persze, nem várhatom el, hogy eláruld.
    a lajtorjának meg még fokai sincsenek.
    akkor 1-1. de a létra ügyes húzás volt, ugye?
    (én mármint)
    letettem valamit az asztalra.
    megint leiszom magam,
    és máris vezetsz –
    vezetsz egy fűtött kocsit,
    én melletted ülök,
    és mindketten csuromvizesek vagyunk
    és szeretjük egymást és sose lesz vége,
    és talán holnapra tüdőgyulladást kapunk,
    és nálad is van egy levél, amit majd sosem adsz oda,
    talán mert megmentettelek, talán mert megöltelek,
    megöleltelek, ha meg is rezzentél,
    amikor megszültelek bába nélkül,
    ilyesmik, igen, okos beszéd –
    okos vagy, galagonya,
    okos és szép és éltél valamikor bennem,
    élsz tehát egy időpillanatban, örökre,
    persze ezt a létra tetejéről mondom félidőben,
    az éjszakák sorának közepén,
    kiöltél!
    (ki öltél, és szültél és születtél)
    hóvirág a dézsa mellett. elhervadt.
    él örökre.
    persze csak mikor pislantok egyet. suttogok.

    ne rezdülj meg. az ágak megteszik helyetted.
    még mindig vállamra hajtod fejed.
    sosem múlt el.
    mi elmúlunk. elmúltunk. nem kellett öröknek lennünk.
    az ágak egy szempillantás alatt megteszik helyettünk.
    (s ezt ők maguk – psszt – nem is tudják.)

    /jó kis vers ez. okos beszéd, igaz, meg minden.
    letettem valamit az asztalra ezzel, ugye?
    ez a Hóvirág ciklus utolsó verse.
    megmutatom.
    fragmentumok – hegek –
    micsoda párhuzam.
    szerettelek. szeretlek is talán.
    szúnyoglárvák agóniája.
    ironikus, mi?
    I-K-O-N-I-K-U-S.
    dughattunk volna is.
    ugyan már! az szent.
    és tényleg az, de
    ugyanilyen mindegy lenne már.
    csak megmozdulsz, megrezzensz,
    és meghal egy évmiriádos világ./

    {{{{ {/\} {{{{

    kis javítgatások, kis szimmetria.
    ne haragudj a haragomért.
    haragudj, hogy elmúlt.
    nem haragszom, mert megöltél.
    nincs kinek.

    egy ablakmosó, langaléta, csontsovány ember
    nyitja ki kívülről hálószobám ablakát.
    a vonatról szabadult. zsebében elhalt anyák és összenyomott poloskák és régi dalok.
    ő sem él már. de ő legalább nem is létezik.
    mellém ül az ágyra. madárnyelven beszél.
    megsimítja verejtékes homlokom.
    beat-korszak, örök delírium, persze még fel sem ébredek –
    nyitva a szemem. várom a végét.
    hiszen a küszöb alól kúszik be a dallam,
    és a bűz – még mindig tekerik.
    a verklit.
    végigsimítja sápadt, verejtékező, tág-pórusú, lázas homlokom,
    és elmosolyodik.
    mint mindannyian, még ő is tud mosolyogni ennyi minden után.
    sokat jelent – és nem jelent régen semmit.
    számára sem.
    csak én félek kicsit, ahogy vigyorog
    (még mindig tud vigyorogni, és gyűlölöm,
    mert én is még mindig tudok)
    és ágak hangján szólal meg,
    - bazd meg, ez tud ágakul -,
    gondolnám, ha ébren lennék, nem egy félrement
    örökké tartó szemlehunyás redői mögötti,
    szánalmas kis véges végtelenben,
    de hát ez van, gondolnám,
    megsimítja homlokom,
    beszél, beszél,
    és ahogy beszél,
    kint az ablak előtt áll a létrája
    fejjel lefelé,
    úgy értem, az ég felől,
    valami mászik lefelé,
    neki fordítva van a gravitáció,
    így értem,
    szuszog, szuszog, gömbül szuszog,
    leér az ablakig,
    kerek és sárga és nincs arca,
    olyan mint egy óriási, nikotintól sárga szemgolyó,
    a hold az,
    a hold, igen,
    igen, a hold – ez okos beszéd -
    leér, mondom,
    nehézkesen zihál, elengedi a létrát,
    begörög, begördül, bezúdul az ablakomon,
    én még kicsi vagyok, kint anyám mosogat,
    apám halkan beszél,
    a kishúgom még nem él,
    begörög, bezúdul, bezuhan az ablakon
    egyszer régen, mikor még nem voltam
    „a mi kapcsolatunk még nem teljesedett ki- és be,
    - ezt ugye te is tudod -
    ha úgy rendelték a fenti marokkójátékosok,
    rossz pénz nem vész el, ha megláttál,
    nekem mindig szép maradsz”
    ezt akkor, ha jól értem, sose mondtad, azaz írtad,
    mert még kicsi vagyok, és alszom,
    és beat-korszakokat, öregséget, félbetörtséget álmodom,
    meg vagonokat, elhalt anyákat és
    metró elé ugró szerelmeket,
    és csodálatos, zöld sírokat,
    és részegséget, és cinizmust,
    és bántásokat és –
    nem, a létra tényleg ott van,
    te évek óta keresel, fiatal vagy,
    sokkal fiatalabb, még nem szültél hegeket,
    heg-fütyiket és heg-puncikat és almákat,
    és csodálatos álmokat és öröklétet,
    és lidérc-magad, gyönyörű magad,
    és soha meg nem született gyerekeinket se,
    itt se, ott se, azt sosem,
    szűz vagy, mint a hó az ablak előtt,
    és légies, és az ég – most már értem,
    racionális vagyok, okos, mint minden kisgyerek –
    az ég csak azért repedt meg,
    hogy a hold kimásszon a lyukon,
    a létrába kapaszkodjon, és lemásszon ide,
    hogy te az ablak világát látva felcsimpaszkodhass a hátára
    egy lila kertben, mikor még vártál rám,
    most, igen, felkapaszkodsz a hátára,
    és míg ez a halott, zs-zs-zsugori ablakmosó csitítja lázam,
    a hold végül bepréseli magát az ablakon,
    és kisautós szőnyegemre puffan,
    egy gömb a szőnyegen,
    én kicsi vagyok,
    mindez most történik,
    megtörténik, míg valaki lehunyja pilláit, egyet pislant csak,
    én az ágyamon fekszem,
    anyám mosogat fiatalon,
    apám halkan beszél fiatalon,
    és egy gömb a szőnyegen
    a hold a szőnyegen
    és te a hátán ülsz kócos hajjal,
    tincseid arcomhoz érnek,
    és nevetsz
    és nevetsz
    és nevetsz

    rám nevetsz

    szabad-boldogan

    megtaláltál

    1.

    ez nem a világunk.
    ha pilláim lehunyom, eltűnök.
    keresztként,
    szélben hullámzó emberi bőrként kifeszített héjak
    véreres csecsemő-szemeimen.
    (csak én voltam.
    csak én)
    szúnyoglárvák vergődnek a hóban.
    nem voltam ott.
    én nem voltam ott.
    nem voltam sosem.
    pislantok.
    az ablakmosó meghalt még negyvennégyben.
    felnőttél.
    öregszem.
    a hold ott csüng a helyén.
    hegek.

    nem történt semmi sem.

    ez nem a mi világunk.

    ez nem is világ.

    ne haragudj, ha megijesztettelek.
    ők bátrak, énekelnek.
    aztán égnek,
    égnek, égnek, égnek.
    hegek. feldrótozott hegek.
    nem voltunk sosem.
    valahol megtaláltál.
    valahol énekelnek.
    egy halott zsidó águl beszél.
    megsimítja homlokomom.
    sáros a lába. de az ágyra teszi.
    mellém ül kicsit.
    mesél.
    s te, te itt vagy, és nézel
    és türelmesen várod,
    hogy felébredjek:
    nincs más dolgod –
    megtaláltál.
    hold a szőnyegen.

    de itt:
    hegek.
    és, ami a legfontosabb,
    ha nem félsz,
    (hogy hol nemvagy?
    az éterben nemvagy,
    éppen ott,
    és egy sosemvolt hold vércsíkja a világ)
    ha nem félsz, nem rezzensz össze,
    és elhiszed, hogy vállamon őriztem
    ártatlan homlokod:

    cssssst…hallgass kicsit

    hiányzol,
    gyűlöllek,
    sosem voltál igazi bennem,
    nem akartalak megrémíteni –
    és mi a legfontosabb,

    az élet útján nincsenek megállók.
    az utolsó hajnali mese.
    a hold persze a helyén.
    a házad előtt állok.
    az ablak alatt.
    egy létra dől fel a zuhogó szélben.
    kerestél. enigmatikus
    ez az értelmetlen fragmentum
    sóhajtok. mennyire egész, egyszerű.
    szia, kékpatak.
    aludj jól, kicsim.

    hazaindulok.

    Kurva hideg van.

    }
    .
    }
    .
    .
    }
    .
    .
    .
    }
    .
    .
    .
    .
    }
    .
    .
    .
    .
    .
    }
    .
    .
    .
    .
    .
    .
    .
    }
    .
    .
    .
    .
    .
    .
    .
    .
    ...

    - :

    ---

    Hóvirág

    Hóvirág
    Vihar után
    Hajnali mesék I.
    Hóvirág az örvény peremén
    Hajnali mesék II.
    hold a szőnyegen

    -O-

    2008-2009

  • копирайтинг
  • рерайтинг
  • рекламные статьи
  • слоган
  • нейминг
  • сео копирайтинг, SEO копирайтинг