gyermekkorom játszóterén
lengenek a hinták
emlékek ülnek bennük
valami itt ragadt örök
ami mindig velem tart
hazafelé úton
belülről kinyitom az ajtót
tavasz van és nyár
bátyámmal focilabdát passzolgatunk
s már a kapuban érezzük
a palacsinta hívogató illatát
szüleim szeretete ragyog
fejük köré glóriát rajzol képzeletem
talán valóban ott van
ahogy minden tisztességes ember
aurája hordozza magában
a szentség megnyilvánulását
mely jelzi honnan jöttünk
és miért vagyunk itt
néha nem tudom
nem tudom
csak azt hogy hiányzik valami
ami pillanatokra enyém
már nem férek bele a hintába
saját mókuskerekemet
gyerekes akarással hajtom
egyre erősebben
egyre konokabbul
lehet hogy játszani kéne
mint régen
eljátszani a felnőttet
aki tudja az üres hintát
a szél lengeti
s a nyikorgás nem
az összeszorult szívből jön
legyintek
és kislányosan a hajamba tűzök
egy szál ibolyát