Uszályon járt a köd utánad
A nesztelen éjben
Korán jött a naplemente érted –
Bezáródott a múlt
Örökre elrepültek a hattyúk
Vigaszként rózsaszín felhők
Isszák fel könnyeidet
Imént egy apró cseppje
Arcomra hullt
Már nem rebbensz minden zajra
Nem riaszt a kerítő csend
Magányos estéiden
Most a végtelen kéken
Kavicsok helyett
Gyöngykagylókat gyűjthetsz –
Mikor még együtt számoltuk a napokat
Ezer gond nyomta vállad
Nem tudhattad hová érkezel
S hogy vásznaidon
A pillanatokat rejtő ráncok
Odafenn kisimulnak –
Csukott szemhéjam alatt
Őrzöm szomorú-szép arcodat
Látni vélem a víztükör fölött lebegő
Főnixmadárként feltámadt önmagad
Hallom szivárvány szárnyakon
Bolyongó sóhajod –
Egymásra hullnak a napok
Hangod rám talál minden parkban
Szökőkutakban sír fel halkan
Búsan zsong a dús hársfalomb
S ahol annyit ültünk – a padot
Megáldja a Hold ezüst sugarával
Titkolt remények zöld kárpitján
Álmod kifeslik a mindenség iramában –
2017. március 10.
(Átirat az Elmerült élet c. versemből)
Kép: Borszéki Ildikó: Hattyúk - textilbatik
Drága barátnőm, Borszéki Ildikó művésztanár emlékére.
http://www.kanizsaujsag.hu/hirek/135/orokre-elrepultek-a-hattyuk-/