Takács Zoltán illusztrációja
A kesebajszú kalauz, visszaadta a napszámos jegyét.
– Ez a biléta nem jó!
A harmadosztályú kupéban a hőségtől elpilledt utasok felkapták a fejüket. Végre valami
esemény! A napszámos zavartan vakarta a fejét, s lenézett a lábánál várakozó vödörbe, mintha
onnan a malteroskanáltól várna választ.
Végül is kibökte:
- Má’ méne’ lenne jó? -, hiszen frissen vettem Kanizsán.
– Mert csak Berényig szól! És már elhagytuk Boglárt is. Guberálja csak elő azt a
pénzesacskót. Büntetést fizet!
- De kalauz úr, azért mert elaludtam?
- Az a maga baja.
- A pallér vár Berényben. Má’ úgyis odavan a fél napszámom. Úgy igaz, ahogy engem Kispál
Bélának hívnak! Most mehetek vissza – fogta kezébe a vödröt, mert már lassított a vonat.
A konduktor szó nélkül visszaadta a jegyet, de megjegyezte magának a pofát. Ha még itt
éri később, ledobja a vonatról.
Középső ülésen özvegy Tóth Mari terpeszkedett. Siófokra vitte a falvédőit a piacra. Ő nem
vett jegyet, mert máma Józsi a kalauz. A keresztfia. Ezért is pakolta tele a kupét. Még a lába
elé is jutott egy vesszőkosár, ahonnan három liba bámulta a spárgával összekötött lábú két
csirkét. Azok ott a földön sem bírtak magukkal. Össze- összerúgtak, mert unták egymás
közelségét.
Igaz, Tóth Marinak nem volt papírja baromfit eladni, de a libákra már foglalót adott a
Spitzer Salamon.
A kupéban ülő kockásruhás úr, elkeseredve nézte a szárnyas menazsériát.
– Lejjebb húzná az ablakot tisztelendő úr? – fordult elkínzott arccal a paphoz, aki
breviáriumot olvasott a belső ülésen. Mellette felpattant a kövér sörfőző.
- Majd én. Jobban elérem. – Miután betódult a friss levegő, mindenki fellélegzett. A libák
zsibongani kezdtek, csak a csirkék acsarkodtak még.
- Az úr miben utazik? – fordult a sörmester a snájdig vigéchez, miután visszaült.
- Bajuszkötő, hózentráger, na meg rövidáru, nevem Hirsch Lipót - evvel szolgálatkészen
kinyitotta a bőröndjét. Hogy abba mi minden belefért? Te jó Isten! Még a kalauz keresztanyja
is felemelkedett, hogy jobban lássa az ügynök portékáit. Beledugta az ujjait az ezer cikkel teli
dobozba, és értően turkált a hímzőtűs rekeszben. Fitymálta, visszadobta, majd kinyittatta a
szalagokkal teli skatulyát. Aztán ismét a horgolótűk hegyét próbálgatta a tenyerén.
Bélát nem érdekelte a kirakódás. Kalapját arcára billentve aludt a pappal szemben. Még a
bajuszkötőt próbálgató sörmester se zavarta álmát.
Már jócskán fogytak az állomások, de még nyitva volt a bőröndbolt. Az özvegy vett is
három kötőtűt, és hét rőf kékselymet. Lipót formába lendült. A papnak el akart adni egy pipát,
mert, ahogy mondta, keresett cikk manapság a Vatikánban. Az egyházfi nem dohányzott, de
nem állta meg szó nélkül:
- Milyen zsidó maga, ha még a sabbatot sem tiszteli?
- Kérem én konvertáltam. Szombaton keresztény vagyok – vont vállat a vigéc, s
kipillantott az ablakon. Erre sebesen inkasszált, mert már csak lépegettek a villanydúcok a
pálya mellett. A kofa is előhúzta a csirkepárt a pad alól, és a libákra rakta, hogy könnyen
lehessen fogni a kosarat. A vonat döcögve átkattogott a váltón, mire a napszámos felriadt.
Kábán forgatta fejét.
– Hol vagyunk? – kérdezte rémülten, de helyette a belépő kalauz válaszolt.
- Siófokon! Már üzentem a csendőrért. Az őrszobán majd ellátják a baját!
- Na te szegény! – sajnálkozott az özvegy.
- De ha már itt fogják, segítene leszedni a pakkot?
– Majd én kiadogatom – szólt közbe a vigéc. Miután megálltak, Kispál átvette az ablakból
a málhát, s egy hordárkocsira rakta. Időközben odaért a csendőr. A kalauz szalutált:
- Ez az ember utazott jegy nélkül – mutatott a rakódó legényre. A vörösképű hatóság
dühbegurult.
- Menjen a fenébe! Megölték a trónörökös Őfelségét, s ilyen marhasággal zavar? –
ordította az őrmester.
- Maga meg hordja el magát – lökte mellbe Kispált.
A legény áldotta a sorsot, hogy éppen ma történt a tragédia. Evvel megúszott egy nagy
verést az őrszobán.
Időközben a merénylet hírére, tömegével szálltak fel a rémült nyaralók, hogy otthon
legyenek a bizonytalan időkben. A vonat elindult, de a kalauz még mindig értetlenül csóválta
a fejét a lépcsőn.
Kispál Béla már a piac felé tolta a kordét, mikor a kofa észrevette, hogy sántít a legény.
- Már rossz lábbal születtem. De Jolinak így is kellek. – értette félre a kofa tekintetét.
- Attól még férfi a férfi; na de mondja, maga már reggel ide készült, nem?
- Igen. A mátkámhoz. Itt főz a Spitzernél.
Amíg a legény berámolt a piacon Mari bódéjába, addig az asszony egy zsákba tette a
szárnyasokat. Bezárta a boltot, és elindultak a kikötő felé. Már sötétedett.
- Most elmegyünk ahhoz a Jolihoz, nekem is ott van dolgom. – mondta, de Béla nem
válaszolt, mert vállán lázongott az élőáru. A kocsit az állomáson hagyták, majd továbbmentek
a Fürdősétány felé. Útközben izgatott csoportokba ütköztek, de Spitzernél csend volt, mert a
főkapitány már betiltotta a zenét. Tóthné bement a vendéglőshöz, s leadta a szárnyasokat.
Mikor kijött, egy kétkoronást nyomott Béla kezébe.
– Na, Isten áldja, s adja, hogy boldogok legyenek ebben a gonosz időben.
Alig tűnt el a néne, elsötétült az étterem, s kisvártatva kilibbent Ilon. Némán átölelték
egymást. Később, mikor levegőt kapott a lány, megszólalt:
- Spitzer úr azt mondta, hogy két hét múlva már dolgozhatsz nála, mert rövidesen hiányzik
majd a férfikéz.
Aztán elhallgatott a lány, nem kellettek a szavak. Némán egymásba figyelve lépegettek a
náderdő peremén. Mire a szérűre értek, már egy ütemre dobbant a szívük. Aztán a sötét ég
alatt jelent feledve egymásba zuhantak.
Később Ilon boldogan nézte hanyatt fekve az eget, ahonnan imént érkezett vissza.
Belesajdult a szíve a nagy boldogságba. Hálát adott az Úrnak, hogy olyan embert adott neki,
aki alkalmatlan a hősi halálra. Később néha félálomban hallatszott el hozzájuk egy, egy
hullám csobbanása, ha néha vadabbul csókolt rá a parti kövekre.