Hallgatott akkor...
Nem születtem zsidónak,
cigánynak,
de az én fiam
épp olyan kisgyerek,
mint kinek a skorbuttól vérzett
az ínye,
és ha nem látta senki,
loppal bogarat
evett.
Horpadt volt akkor az ég,
horpadt, minden felett.
Egyszerű, hétköznapi
ember vagyok,
de dús, fehér húsom
alatt ott vannak azok a vézna
asszonyok,
akik átlestek
a kerítés szemén,
hogy lássák,
ott van-e még az az
alázatos nyakú
kis görnyedt alak, aki
annyira hasonlított
arra, kinek egykor
fényes haja volt..
Akkor fájdalomból voltak
a falak.
Arcom párnán pihen,
takaróm könnyű,
de tudom,
csikorgott az éj,
félájult,
vak sötétek voltak,
és a roskadt fekhelyeken,
ha fény gyúlt odakint,
riadt harsonák kergették
az erekben a vért,
élni kell,
- villan a kerítés szeme -
élni kell valamiért,
s egymás képébe
lehelt a rémület.
Megannyi szív dalolt altatót,
míg csenddel kiáltott
égbe a menet.
Utam szabad,
fiammal vidám,
kék labda után szaladunk,
gólt kiált, énekel,
kacagását felkapja a szél.
Talán katona lesz,
akár a nagypapa.
Hamarost beszélnünk kell,
hogy volt,
hol a fiúk,
nem nevettek,
szájuk helyén éhes,
fekete folt,
gyenge mellükön
könyökölt a század.
Megőrült tán akkor az Isten…
Zászlók vihogták,
ha sárba estek,
s golyók taszították egymásra
azt a sok csendes kis testet.
Kutyák vigyázták a sort,
mások halált lélegeztek,
elfeledkeztek róluk
az angyalok.
Diadalt a pusztulás énekelt, s
hallgatott,
hallgatott
akkor
minden gyerek.
- Nagy Horváth Ilona alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges