hóillatú
esteledik. szeretem ezt az álmos csendet, a felhők
ólomszürkéjét.
minden olyan kobalt vagy vízszínű, és most valahogy mégis ez a szép.
a tököket tegnapelőtt szedtem be, némelyik már rothadt volt, vagy
szétfagyott. kicsit ki kellett jönnöm, pár fenyőágért, közben az álmokról;
igen, az álmokról gondolkodtam. azokról a meghatározhatatlan színűekről,
melyek valahogy mégis egyre fakóbbá lettek. ahogy barátom W, arca csendje,
most mint valami előhívhatatlan negatív egy kis fiók alján. vagy a madaraim,
melyek észak felé szálltak, és talán nem térnek vissza többé. ez a hamarsötét.
a mai, töprengő, hóillatú nap. a felébreszthetetlen csend bennem. az ég felé
kapaszkodó fám, melynek korhadt ágát csak az ima tartja. a fagyöngyök (akár
ujjaid bütykei) aztán a kéjes érzés, ahogy csipkebogyót lopok egy kert szürkéjében.
elkóricált macskám hiánya. majd egy csésze forró, fahéjas tea gyömbérrel. vagy ahogy
szinte nem történik semmi különös napok óta.
- Blues alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges