ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Mély levegővétellel nagyon sok időt lehet nyerni, ha szíved satuban. Tágul az ér, becsapunk satu, a pofák
szoruljanak, csak enyhe a szédülés. Táncolnak szivárvány színű csillagok káprázatos, vélt látásban fejünk körül. Homályos a szemünk, a pofákon egy picit szorítanak, amikor csalfa ösztöneink még nagyobb levegővételre késztetnek. Nem győzhet a satu, egy élettelen életkioldó, az élet lüktető ténye ellen. Nem hallunk rendesen. Megkínlódjuk azt az egy-két levegőnyi ki-be légzést, újabb szorítások között, de nem adjuk meg magunkat és nem ám valamiféle gőgből, hanem mert nem érezzük jogszerűnek, hogy egy satu győzzön a szíven. A pofák redőzete már nyomot hagy a dobogó örökmozgón. Remegő kezünket felemelve csettintünk, fittyet hányva az élettelen galádra, amint érzelmetlenül, minden tudat nélkül, semmiről semmit fel nem fogva a nyélből még egy tekerintésnyit szorít vaskos vezetőcsavarján. Odébb gurulva nem nevet, nem érez gyülöletet, sem dühöt, de kíméletet sem. Még egy fél fordulatot lejt a táncoló hajtókarból indított külső pofa, még egy nagy levegő, még egy dac, még egy ellenállás. Milyen könnyű az agy, lebegünk! Mozdulni is alig képes ajkakkal dadogjuk néma dalounkat, amit csak mi hallunk belül.
"Nem győzöl le satu,
nem vagy rá képes!
Halott vagy te és
az életem édes!"
Forgácsszag, olaj, mocsok, pókháló homálylik, salétrom áztatta, penészes falakról, felettem derengőn. Látom, amint egy kéz a hajtókar felé nyúl és teker még egyet rajta, amit doboló belsőm fülemen virtuóz szólót impromizálva adja tudtául felsajgó agysejtjeimnek, hogy dobog még, van mért küzdeni. Fel csatára én lélekseregem! Pofákkal szorítva szívet lehet, de lelket ölni nem. Behúnyt szemem sarkából könny csordul végig arcomon. Rád bólintok, alig láthatóan, elszállt erejű bágyadt zsibadással. Nincs bennem dac, sem megadás. A lelketlen pofájú satut -mintha ott sem lenne-, úgy mellőzöm, nem adok neki gyönyört értelmetlenségében sem. Lelkem, két dobbanás közt a satut széjjelnyomja, egykor volt szívem mosollyal csendesülve lelkemmel egyesül. Kézfogás után, mint régi jó barátok, úgy válnak el, egy simítás után, mit lelkem szívemnek ad, „annyi sok hosszú év után bezártad dolgodat s már égi úton jársz a Teremtő felé...”