A sorsod ez,
véredből szült völgyek,
hegygerincek csapongó ölelése.
Egyszer üres, másszor terített asztal,
mit érdemén szab ki rád,
vagy érdemtelenül.
Mélységek és magasságok,
csillagtipró út a végtelenbe.
Hol Istennel, hol Istentelenül.
Kiszáradt torok, visszhangtalan dal.
Térdre hullt csendes jajkiáltások,
kapaszkodón talpon maradásig.
Nincs más, egyszer lesújt,
másszor felmagasztal
egymás után hol az egyik,
hol a másik.
A sorsod ez,
külön-külön s együtt is.
Génjeidbe vésett útjelzők,
kanyarok, útvesztők előtt,
hogy tudd mindig, hol jársz,
mily erő vonz, vagy taszít,
míg megfogan a hit benned.
Lenn felemelő égi vágyként,
hogy több légy másnál,
mint szélkakas, ha csontozatod
szárnyat ereszt, s vonz a magas.
Fenn anyaölbe hazavágyó
porszemként dacolni viharok közt
másokért égő szenvedéllyel,
hogy érezd a föld teremtő illatát
-ha tévelyegnél- magad alatt,
megtagadva, honnan jöttél.
Hogy fennmaradhass.