ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

– Versmontázs, Kányádi Sándor emlékére –

"Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.
Dugja fejét a sok-sok pipevirág:
Ó, add meg, tavaszom, Tavasz-világom,
keserű szívem szép igazát.

Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl a fényes csillagokba!

Így tűnődtem, még mindig állva,
s borsódzó háttal ültem végül
apám mellé a gerendára.

... éjjel az erdőn, félelmemben,
hol sírtam, hol meg énekeltem.
S mindez úgy tűnik - most, hogy emlék -,
mintha egy tisztás szélén mennék

Sehol egy tenyérnyi kékség
Se cirpelés, se csipogás,
hallgat minden kis muzsikás.
Csak a szél, csak a szél,
egyedül ő zenél.
Ág se moccanhat nélküle,
minden kis hang az ő műve...

Elfogyott a hold. Riadtan fut az őz,
gyapjasul magánya.
Harmattá lett, csillaggá lett,
temetőben sírhalom lett.
Átfutott a halálkapun
könnyedén, akár egy gyermek,
mint aki tán nem is sejti,
mennyire fáj, mikor elmegy.

Jót húzott a forrásból,
s útnak indult a pásztor.
Útközben sorra elköszönt
a hegyektől s a fáktól.

...harmat leszek, harmat e csillagon,
hogy fényemtől is fényesebbnek
lássák a földet a
szomszédos égitestek.

S ha elszólít a Nap,
nyugodt lélekkel mondják:
tócsákkal nem szövetkezett,
liliomok fürödtek benne,
úgy tünt el, amint érkezett...

ahogy az isten észrevétlen
beléd épül minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen
vagy a ház és annak lakója
ahogy az erek mint a húrok
aztán csak száll elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tova surrog
rajban akár a seregélyek...

Nyírfák közé zuhant a nap.
Vereslik a nyírfa kérge.
Szájuk szélét nyalogató
farkasok gyűlnek a vérre.
lassan az árnyak nőni kezdnek
fehéren mint valami nyírfák
végéhez közelít a kezdet
ahogy azt már régen megírták

felköltöztek a szavak
a mennybe
csönd van
csak az úr léptei
kongnak az űrben

Milyen magányos
lehet most a Nap
odafönn,
a fölöttünk ringó hullámokon.

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot...?"

*Montázs, Kányádi Sándor emlékére, a költő – számomra legkedvesebb – verseiből:
Könyörgés tavasszal, Tűnődés csillagok alatt, Udvarunkon öreg gerenda..., Gyermekkor, Lapulnak a lehullt lombok, Novemberi szél, Őszi elégia, Asztalos István balladája, Forrás és a pásztor, Harmat a csillagon, Ahogy, Téli alkony, Aztán, Zelk Zoltán meghalt, Hosszú eső, Valaki jár a fák hegyén.