Felhőfény (részlet)
Perlekedtem mindig magammal
szenvedéllyel, hittel, haraggal,
reménytelen is roppant szerelemmel,
nem, sohasem alkudtam a csenddel!
Nem hallva hangot, az emberi szót,
gondolat szülte a gondolatot.
Hányszor éreztem, mindig-vesztő jóság
vagyok, ha kínzott fényt-vesztett valóság!
Menekültem sűrű vadonba,
riadt őzekül futva, osonva
sebeket osztó ön-ágak között,
egy szál magam üldöző s üldözött.
Nem lelve sehol a léleknek hazát,
az eszmélet jéghideg hajnalán
az Embert még másnak néztem,
nem hittem felsejlő sebeimben!
Visszatekintve, mégis vallom hittel:
fenséges az út csendből indulni el!
A csendben látomások, víziók,
eszmék, amelyért haltak milliók.
Végtelent ostromló ál-csodák,
piros hit-kardok, tüzek, Golgoták...
Ó, csend, mosolyom, haragom, átkom,
Mindenség-jussom, életem, halálom,
szívtépő mélység s végtelen testvére:
a léleksirály hazátlan gyönyörrel
benned száguld minden időn túl,
újraszülhetetlen, halhatatlanul.
Shakespeare tudása, Petőfi tüze,
Beethoven hangjegy-néma szelleme!
- Dudás Sándor alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges