feledés útjára bocsátlak
Prospero and Miranda *
hallgatjuk a szélben morajló felszínt,
és az egyre halkuló dalunk végén
távolról a sötétség - felénk int.
valamit suttogott, s én nem felelek;
végtelen harmatot szitálva az ég
rám terül, hogy nyugalmat keressek,
hol az elengedés lassan oszlik szét
a reggel elringat, otthagy egyedül -
keser-édes minden, itt legbelül,
ahogy kitekintek az elmúló
semmibe - a sziklás szirtekre terül
hanga zöldje és a sok, kisimuló
ringatás öblében - a szenvedés
kialvatlan ráncaiba bújtatva
némán megkoptatta az üresedés
fáradt ágát. semlyéken csúsztatva
konokul percet lop, s lassan lepereg
az a néhány porszem, s a feslett fátylak,
árnyékába köd párát lehelek,
míg a feledés útjára bocsátlak,
azon az elhagyott, kopár szigeten,
lenge és elfoszló gyolcs ingemben.
*Prospero and Miranda (fragment of 'The Tempest Act I, Scene 1')
George Romney (1734–1802)
Engedély adatai
Forrás: Photo Credit: Bolton Library & Museum Services, Bolton Council
Szerzői jog: Copyright information and licence terms for this image can be found on the Art Gallery
- Pekka alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges