ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

1

Egyetlen szótól szétesett a létezés,
amiről azt hittük felépíthetjük magunkban
a házak faláról lepergő alkonyok vakolatából,
fűszálak felrobbantott ikertornyából,
a lábunkhoz fekvő kertből, ami alól
esténként vakondsötét szivárog.

Felajánlottuk minden szép percünket
abban a reményben, hogy összeáll
szívünkben a szerelem mátrixa,
és fájdalom nélkül összeforr
a sóhajunktól meghasadt levegő.

Megfogadtuk, hogy testünkkel védelmezzük
a valóság sebeiből szállingózó pillangókat,
és a könnycsatornáink fölött keringő,
a föld déli pólusát kereső fecskéket.

Nem mozdultam mellőled, látni akartam,
amint a fotel karfájára hajtogatod levetett
álmainkat. Tudni akartam, megédesül-e
az éjszaka íze, ha kiejtem neved.
Fölismeri-e szemed ikercsillaga
a véglegességet, ha kiterítem szívemet.

2

Túl a hajnal kőkerítésén seregélycsapatok
szőnyegbombázói lyuggatják az érett
gyümölcsök harangjátékát.
A Tó úszószigetén egy hattyúpár bomló
teteme, fullasztóan édes vérüktől
elrozsdálnak a nádszálak kardlapjai.

Akár itt is maradhatnánk, mert ez
bevezetés a valóságba, de besúg bennünket
az Időnek az előítéletes világ.
Elvadult tekintetünktől megriadnak
a halak, és sosem tanulja meg
legszebb szavunkat a végtelen.
Vagy ha mégis, helytelenül szótagolja:
szab
ad
s
ág
de akkor szájára ver a szél.

3

Dalolhatunk a lebomló évszakok tápértékéről,
berajzolhatjuk a büszkeség pontatlan térképére
az összetartozás hegyvonulatát. Oda állhatunk
a hullámok elé, hogy ne véshessék tovább
az együttérzés mészkőpartjait. Kifenhetjük a Nap
fénykaszáját, hogy megkönnyítsük a békés búzaszálak
halálát. De a saját mozdulatlanságukon töprengő
ingókövekből tétova hangok hasadnak, amikor
megérkeznek a kőfaragószelek.