ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Mínusz 20 fok nem a legideálisabb hőmérséklet egy alig 16 éves szerelmes párnak, akik hosszas városbeli andalgás után, az akkor feltehetően fehér lovon ülő hercegnek tekintett ifjonc biztonságot árasztó személye által hazakísérve, a leányka szülői háza közvetlen közelébe, amúgy nagykabátok által gátoltan igyekeztek egymással ismerkedni. Ez gyakorlatilag az első pillanatok után elvesztette realítását, így a központban elkezdett andalgás mintájára háztömböket megkerülő, sétának nevezett olvadozásba kezdtek, 8-10 méterenként megállva és úgy nagykabátostól egymásba gabalyodva. Hiába perzselt mindkettőjük belsejében kohó hőfokon a vágy, azt a nyavalyás nagyon sok minusz fokot semekkora területen nem volt képes átmelegíteni. Szívük-lelkük izzott, ereikben a vér forróbb volt a gejzir kisugározta termálvíznél, mindennel foglalkoztak, csak a pontos idővel nem. Időnként azt is elfelejtették, hogy éjszaka van vagy nappal, bár a sötétségtől és a csendtől ez elég nyílvánvaló volt. Csak nézték egymást, beszélgettek, mosolyogtak, majd nagykabátjaikkal újra meg újra összegabalyodtak. Egy idő után valami sokadik érzés eljuttatta a lány agyához, a szív forrását legyőzve, hogy a szülei a leeresztett redőny résein keresztül ideges és aggódó szemekkel, mintegy telepatikusan próbálják értésére adni, hogy órák óta a házon belül volna a helye. Nehéz elválás volt, olyan mintha egy életre kellett volna kettészakadniuk, de menni kellett. A fiúban az idegeket és ereket forraló vágy nem sokat csitult. Órájára pillantva döbbent rá, hogy az éjszaka közepén ugyanolyan aggódás közepette várják a város távolabbi pontján szülei, mint a lányt. Vágtában indult a folyó irányába, egy pillanat alatt lelőtte még az elméleti lehetőségét is az első hídig történő eljutásnak, amivel legalább egy órát került volna, a folyó betonszilárd jegére bízta magát. Rohantában, hogy el ne csússzon a fagyott hó segítette bakancsait, amelyek annyit süppedtek, minden lépéskor, hogy az egyensúlyvesztéstől nem kellett félnie. A csikorgó fagy némileg lejjebb csavarta a felajzott vágyak lámpását mire a folyópartig ért, futástól kipirult arccal a fagyos szél kíméletlen és kéretlen további hűsítésével, a gátoldalon végigfeküdt és mint szánkó csúszott le a vízszintig. A jégre taposott és elindult. Három, négy próbaruganyozás után a biztonságot tökéletesnek gondolta. Sietett. Jó messze volt már a parttól, amikor átvillant az agyán, hogy valahol ebben a magasságban a túlparton kanális bemenet van, meleg lét ömlesztve a folyóba. Csak minimálisan aggódott, mert ismerte a környéket. Nappal a hó és jég láthatatlanul elrejtett a szemek elől azt a helyet, következésképpen félnivalója nem lehet. Ám, ez a percnyi biztonságérzet a mélyben megroppant. Közeledett a folyó közepe felé és mikor a hó és jég által felerősített fényviszonyok mellett, az éjszaka síri csendjében, olyan sikoltó nyikorgást hallott bakancsa alatt, a hang a szívébe nyikordult. Egyáltalán nem érzett már biztos talajt -jég formájában- a lábai alatt."Remek úszó vagyok, semmi gond nem lehet", ez az ostoba gondolat is, ahogy született úgy halt meg benne. Ismeretei szerint sehol máshol nem olyan mély a víz, mint épp itt. A jég alá merülve, ha nem is hal meg azonnal, de a léket mégegyszer meg nem találja, ha mégis onnan egyedül ki nem jön. Visszatérni már nem szabad, a túlpart éppen olyan messze van, mint ahonnan indult. Megállni sem, hiszen a súly minél tovább van egy adott ponton, annál nagyobb megterhelést jelent az elvékonyodott jégrétegre és végül túlságosan sietni sem szabad, mert az erős lépés ugyanezt eredményezi. Mialatt határozottan, nem túl gyorsan, nem túl lassan haladt, minden egyes lépésnél egy nyüszítő jégnyikorgás emlékeztette, nem biztos, hogy jól döntött. Olyan szívesen lett volna a parton. Azért az egy órányi nyereségért nincs az az ego, amelyik még egyszer saját magára erőltette volna a folyón átkelés képtelen gondolatát. Roppant és nyikorgott, sziszegett a jég a talpa alatt. Közeledett, érzékelte, hogy ismét szilárd, már nem ropog, nem recseg, nem sír. Megnyugodott, ám nyugalma ismét szertefoszlott, amikor a bakancsa sarkig süllyedt a jégbe. Enyhe gőzölgést vélt felfedezni a túlsó gát alján. Rádöbbent, hogy egyenesen a kanális bejáratának tart. Óvatosan megfordult, nyolc, tíz lépést hátrált, amíg ismét biztonságosnak nem érezte a jeget, majd elindult a folyásnak felfelé. Semmi kedve nem volt további hősködéssel kockára tenni bármit is, túl nagy a vesztenivaló. Ötven métert gyalogolt kemény jégen, mikor balra fordulva eljutott a partig. Négykézláb mászott fel a gát tetejére, vett egy nagy levegőt és a rövidtávfutó sebességgével, vágtában elindult haza.
Megint tanult valamit és megint megmenekült.