Nyár...
Fények...
Ott van minden kifesleni vágyó rügyben,
minden születésre vágyó magzatban,
a reményben,
a duzzadó felhőkben,
a múlhatatlan öröklétben,
az eső után feszülő szivárványban.
Ez most egy új nyár.
Más.
Mocsok, sár,
könny és sírás mindenütt...
Hogyan tovább?
Ezer kérdés motoszkál bennünk.
Szívem, mint egy öreg malom
még őrli az elvetett magot...
Reménytelenségbe foszló jövő
nem hagy nyugodni embert.
Mi ez az ősi ösztön,
mi állattá silányítja
az egykori ártatlan magzatot?
Milyen tavaszra ébred
a múlt és jelen romjain?
Mivé lettél homo sapiens?
A meg nem érkezéstől féltelek.
Honnan hová tart a világ?
Semmiért, valahová...
Keményebb vagyok a márványnál,
erősebb, mint valaha.
Mégsem tudlak megváltani,
de vezeklek érted
Kereszttel a kereszt alatt...
Azt mondod, a szeretet
legyőzi a lehetetlent?
A csalódástól féltelek...
Féltem a hitében erős nemzetem,
ki ezer csapás után is bízik a feltámadásban,
és hirdeti, hogy érdemes élni akkor is,
ha nevét az üszkösödő, omlatag falakra
majd szürke hamuval írják ki.
2016 nyarán
*
Saját fotó