ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

fáj?
könny nem lehet.
fájt? mondd.
csak tánc,
csak átkozott,
képzelt,
tűzvörös tánc volt.
fájt valaha?

csillagok potyognak léptem nyomában.
fáj,
vagy fog még fájni, ha
táncolunk a néma űrben,
és a bezárt semmit véljük táncterül?
vagy felhőket nézve fekszünk a fűben,
ha a boldogság lábunk elé terül?
nézd ezen a sárgán homályos fagyos éjszakán
a ködben halkuló valahol-lépteit -
csillagok potyognak lépte nyomában,
és mi csak kacagunk a tompa koppanáson.
él bennünk még a vágy kimondott szavában?
él?
aztán ülünk valami párkányon
a hidegben talán hegyoromra nézve
vagy az utolsó villamos nyomait simítjuk le
elkésett életünk magára maradt görcseiről
vagy füstöt fújunk a némaságba
és nem értjük őt, akit csak elképzelhetünk,
hogy hogy lehet, hogy még nem talált ránk,
ha csak minket kereshetett -
ha csak ránk várhatott -
ott a párkányon várjuk,
várjuk, várjuk, hogy egyszer betoppan
egy messzi vidékről az igazi jelen.
lábáról a régi élet pora a földre koppan,
és övé lesz életünk, s miénk a végtelen.
és ilyenkor bölcsen fájón-lüktetőn
szívünkre tesszük a kezünk
minden átkozott részeg hajnalon
és dobogását hallgatjuk, és félünk -
mi lesz
mi lesz ha
nem jön el?
mert a távolban még
csillagok potyognak lépte nyomában,
és sorvadunk, mert ő táncolt velünk,
és a ködös távolba sem téved már szemünk.
és ilyenkor kicsit még ülök itt
kicsit még várok
adok még pár másodpercet neked
pár fázós magányos estét
pár belenyugvást
vagy pár halált
hisz biztos csak eltévedtél kicsit
azért nem találsz.
néha látom, ahogy
táncolunk a néma űrben
úgy, ahogy egyszer elképzeltelek
egy részeg hajnalon ami kicsit olyan,
mint e puhán koppanó kis életek
halk nesze, mi csak illatát sodorja
a téli hideg szélben feléd
vagy felém
és a távolban
lépteid nesze
a távol rengetegébe
fehéren oson
és szemem előtt
csillagok potyognak
lépteid nyomán
égetnek hogyha arcomhoz érnek
könnyek nem lehetnek
hisz tudom hogy eljössz
és zenélnek a csontkezű zenészek
de én már nyugodt vagyok.
könnyek nem lehetnek.
hisz úgyis eljössz.
csak kicsit eltévedtél.
hisz ismersz régről.
évezredek óta már.
együtt nézünk majd fel.
és sarkantyúnk lesz a hold.
és nem lesz hiába,
ami hiába volt.
majd elmagyarázod,
hogy ezért álmodtam rólad
olyan sokszor olyan keservesen
hogy itt lehess
így ahogy most.
és tényleg te leszel.
majd elhiszem neked.
és csillagok potyognak lábaink nyomán,
és célt nyer végre az út
és értelmet kap
ami befejezetlen-
én már nyugodt vagyok.
könnyek nem lehetnek.
az utolsó villamos is elment.
köd van. meg hideg.
valami párkányon reszketek.
vékony. könnyen lebillenhetek.
de nem szabad.
hisz bármikor jöhetsz.
köd meg hideg
kihalt a tánctér
vagy mindig is üres volt
táncolunk a néma űrben
egy üres téren lenn a betonon.
fázom.
nézzetek fel ti is.
ott vannak a csillagok.
csak most éppen köd van.
ott táncolok veled.
kihalt minden.
de várok még egy kicsit
nem nézem a távolodó villamost
csak didergek még itt a távolba nézve
nem fáj
csak olyan furcsa
csak eltévedtél kicsit
úgyis eljössz mindjárt
várok még másodperceket
adok egy pár lényeget,
néhány belenyugvást,
kis halálokat,
tudom -
mindjárt itt leszel

fáj?
csak tánc volt.
köd van.
hideg.
de mindjárt itt leszel

fáj?
mindjárt itt leszel

fájt?
mindjárt...

fájt valaha?

otthonná lesz

mindjárt...........
mindjár...........
mindj.......... egy kicsit én
mind.........
min........
mi...... egy kicsit te is
m.....
...

----------

A Bál ciklusból
2005