Extrétum
A rakodópart
alsó köve alatt
kis lábaival
hanyatt kalimpál
- felpiszkált
gondolat.
Engem teremtő
Isten,
ki teremni
raktál e kő alá,
fel miért
forgatod
egyszerű
homályom.
Nem hallok.
Szirénzúgás.
verőfény.
Nem látlak
előre hulló tincseim mögül,
fejemen sárga korona,
hiába kell hánynom,
uralkodunk,
nem mondjuk,
hogy rohadj meg
vagy ilyenek,
susog minden hangom:
de hisz tudtuk,
hogy egyedül
így lehet,
nem igaz?
Balkezes álmodozások
- térdig ér a röhej.
Valami más volt?
Tán én mindig
szerelemből,
akkor is, ha nem
szeretlek,
mert tudom,
mennyit érnek csak
a szívbe lopózó
feszengő szerelmek.
Puszta konvergáció,
romantikának helye nincs,
nyelvem a szolgám,
s te nyelvem szolgája vagy,
néhány percig
helyén lenni látszik
a világ,
hajam markolod,
- szánalmasan magamnál vagyok-
számban falat
bontó léhaság.
Röpke erotika,
mielőtt elhomályosulsz
felém intve
a lépcsőfordulóban.
Azután nagyot
nyelek,
- de fura ez a játék -
s úgy teszek, mint
kell,
utánad vágom palástom,
s egy vállvonással
színemről
elfelejtelek.
- Nagy Horváth Ilona alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges