Az utcán
sietős esernyős alakok.
Sötét felhő gomolyog,
lóg az eső lába...
Aztán megindul,
először csendesen,
majd egyre sebesebben,
mintha sürgős lenne.
Ferdén hull,
fenyegetőn kopog
párkányomon.
Az ég öblös serlege megtelt...
Átok ez a zápor.
Hogy megeredt!
Zuhog. Lelkemben dobol. –
(Mi dolga velem?!)
Ropogva zeng a villám,
valahol mennydörög...
(Akkor mégis a mennyből jön?)
Most lelassul, megpihen.
Hallgatom halk zuhanását
a csepergő csendnek.
Esőillat...
Nyugalom...
Ilyenkor legjobb itthon.
Emlékeimmel takarózom.
Belepte az idő lépteidet mára,
de én megtalállak
a tavaszi virágsziromban,
szélben, esőben, fákban.
Könnycseppek és csend...
Ujjam alatt kirajzolódik alakod,
ajkad remegő kontúrját koldulom
a homályos üvegen.
Lassan csorog a pára
szívem ritmusára...
Ablakom kitárom,
hadd szálljon
esőverte énekem a világba,
peregjen a fájdalom,
csak még essen, essen, essen,
hogy lemossa arcomról a könnyeket!
2014. 09. 21.
Saját fotó