ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

https://artpresszo.hu/sites/default/files/Bazár SSA46238.JPG

Dénes szomorúan vette tudomásul, hogy ő miatta, az ő választása, foglalkozása miatt betegedett meg az édesapja. Gyötörte a lelkiismeret, de változtatni nem tudott a helyzeten. Mona társaságával nyugtatta magát. A lány jelenléte, vidám természete balzsamként hatott gyötrődő lelkére. Olyan jól lehetett vele mindenről beszélgetni, a fiú tejesen megnyílt előtte, legrejtettebb gondolatait, kételyeit is megosztotta vele. A Pannónia teraszén ülve beszélgettek egy fekete és üdítő mellett. Egyszerre, mint egy fúria rontott oda hozzájuk egy villogó szemű, barna nő és megragadta Mona karját.
- Anyúúú! – kiáltott fel a lány.
- Azonnal gyere el innen, nem állhatsz szóba ezzel az emberrel!
- De asszonyom …
- Rá ne tegye a kezét a lányomra! A közelébe se jöjjön.
- De …
- Megértette? Mert, ha nem, tönkre teszem, úgy éljek! Jó ismerősöm Godeanu ezredes, a maga parancsnoka. Egy szavamba kerül és magának annyi.
Ezzel Monát magával rángatva elviharzott.
Dénes döbbenten nézett utánuk. Nem értette, mi történt, miért történt, mi ez az egész?
- Hozhatok valamit, őrnagy úr? – állt meg előtte a pincér.
- Nem vagyok úr! – replikázott dühösen.
- Nálunk minden vendég úr.
- Valami erőset, egy vodka martinit.
- Egy vodka martini zöld olajbogyóval. Vettem! – szólott és fordult.
- Fricikém, ki volt ez a nő?
A megszólított Frici, visszafordult a vendég felé.
- Mondhatom?
- Halljam.
- Egy vadmacska. Férfi legyen a talpán, aki megszelídíti.
- Nagy kópé vagy, Fricikém. Hozzad az italomat.
Elgondolkodott Dénes a nő heves kitörésén, a parancsnokától nem tartott, de kíváncsi lett, ki is ez dühös perszóna. Nem volt nehéz megtudni. Rendelkezésére ált az egész apparátus. Másnap utána is nézett, s megtudta, hogy a neve Albu Betti és hogy nyelvtanár a Líceumban.
Néhány nap múlva elhívta egy beszélgetésre oda a tetthelyre, ahol az ominózus vita történt.
- Azért kértem, hogy itt találkozzunk, mert kötetlenebbül beszélgethetünk, mint az irodámban – mondta Dénes nem minden célzat nélkül említve az irodáját.
- Meg vagyok hatódva!
- Nem azért mondom, de ledöbbentem a múltkor és fogalmam sincs, miről van szó. Kérem, magyarázza meg.
- Mikor megtudtam, hogy Mann György az apja …
- Apámat ne keverje bele! Súlyos beteg, haldoklik.
- Oh, Doamne! Jaj, Istenem! – jajdult fel és minden vér kifutott az arcából.
- Jól van, asszonyom?
- Nem tudom … Igen, jól vagyok. De … de ő Mona apja!
- Mi? Hogy? Jól értem, Mona a nővérem?
- Igen. Az egyetemen barátok voltunk, nagyon szerettem. Okos volt, úgy zongorázott, mint egy művész és a tanulás, a karrier miatt elhagyott engem is és a zongorát is. Csak miután szakítottunk tudtam meg, hogy babát várok. Nem szóltam neki róla, a büszkeségem nem engedte. Haza mentem a szüleimhez, halasztottam egy évet az egyetemen és megszültem Monát.
- Ő tudja?
- Nem, még nem. De ott jön.
- Mondjuk meg neki!
Mona odajött hozzájuk és látva aggodalmas képüket, elvigyorodott.
- Még nem falfátok fel egymást? Azért elég gyászos az ábrázatotok!
- Hááát …
- Elő a farbával!
- Ülj le, mert olyant hallasz, hogy elájulsz – figyelmeztette Dini.
Várakozva nézett rájuk, miután elhelyezkedett a felkínált széken.
- Szóval, nem húzom az időt. Dénes a testvéred, az öcséd apáról.
Senki se mert megszólalni, súlyos csend telepedett rájuk. A leány némán várta a folytatást, a magyarázatot. Majd Dénes felé nyújtott a két kezét – Öcsikém! – suttogta. A fiú megfogta a feléje nyújtott kezeket – Nővérkém! – visszhangozta.
- Miért nem keresett meg soha az apám? – kérdezte aztán Mona.
- Nem tudott rólad.
- Most hol van?
- Kórházban. Nagy beteg – válaszolt Dénes.
- Szeretném látni!
Azon melegében indult is Mona Dénes kíséretében a kórházba. Albu Betti nem tartott velük. A folyosón szembe találkoztak Dénes édesanyjával, aki csodálkozva figyelte a közeledőket, az idegen lányt Dénessel.
- Mi ez a dolog, kicsifiam?
- Kegyes cselekedet, mondta a tiszteletes úr! – válaszolta és bementek a kórterembe. Mona, amint meglátta a magatehetetlenül fekvő embert, elsírta magát, letérdepelt az ágya mellé és megcsókolta kezét.
- Apa, apuka – suttogta. Aztán csak nézte z ismeretlen embert, a lehunyt szemeket, a mozdulatlan arcot. Csak nézte, nézte, majd ráborult, s a takaróba dünnyögve folytatta: - Nem igazság, hogy mire megtaláltalak, el is kell veszítselek. Mennyit álmodoztam rólad, mennyire szerettem volna, hogy érints meg, hogy ölelj át, hogy szeress.
Felemelkedve megsimogatta a beteg borostás arcát. – Szeretlek, apa! – A férfinek megértve a leány szavait mintha megrebbent volna a szeme, de ez lehet csak egy önkéntelen reflex mozdulat volt.