ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

V. (sivatagi hajnal)

"a hajnalt ünneplem
mint egy napsütötte darab kő
az ösvények körülöttem
mint a rohanás marta ráncok
egy arcon"

a nap fénye gurul le ajkaimon
szempilláimon árnyak egyensúlyoznak
véletlenek csikordulnak nyögnek
ahogy a szél árkokat váj a sivatagba
és mind a végéhez érnek
félbehagyottan elcsigázottan
mind fekszenek valahol

biztos te is
talán egy fa alatt
mind fekszenek valahol
félbemaradtak a kérdések
a válaszok egy foganásra várnak
a sorsok meg
talán csak véletlenül buktak el
egy szellemkaravánban

számolom hogy hányat lüktet
halántékomon az az ér
nem vagyok több már mint
véredényeim monoton
kongó adakozása
egy elavult világteremtés
megmaradt csenevész vándora

a kiégett eget tartom karjaimban
és részemmé ringatom talán
és felparázslik még
ahogy nevedet kimondom
szívem részeg morse jeleivel

olyan halk
olyan halkan gördül
a könnycsepp orrom hegyéről
és ahogy a fénygömb megcsillan a fényben
saját halálát éri utol
feláldozza magát -
az üveggyöngy a porba hullik
a homok felsikít
magába öleli
s a könny helyén
csak pára gőzőlög

izzadok
inaim megfeszülnek
izmaim csomókba rögökbe
görcsökbe gyűlnek
és karjaim
az ég körül megfeszülnek
izzadok lihegek
a kezdetekre
a homokra térdelek
sikolyomból világok születnek
minden meg nem történt
kimondatlan semmiség
hazudott élet
minden átbarangolt este
minden eltévedt kisgyerek
minden megkeseredett jóság
minden reményvesztett fáradt isten
minden ellentét és minden egység
kiszakad fogaim közül
és éva sikolt
ahogy kiszakadok belőle
ahogy kiszakad belőlem
mert én akarom a bűnt elkövetni
("te vagy a kezdet és te vagy a vég
érzem még kezed erejét")
kiszakadok évából
és izzadva megfeszülve
sikolyomba fojtom
minden lényegem
aztán csak
halkan puffan a homokon
magom
és egy virág nyílik ki belőle
ahogy keresztem egy felhőre dobom
a hajnalt ünnepelem

és míg fekszem kiüresedve
("temetésre megyek
isten veled, szent szenvedés
hegyes szögek az osztályrészem
minden lépés a kegyelemhez visz
közel vagyok újra";)

közel - már talán nem is az eget látom
olyan fehér mint te lehettél volna
vagy mint a templom fala
egy virágot szakajtok le
és nem látom ahogy körülöttem
beszakad a puszta
hisz így akarom
és én teremtettem
körülöttem a semmi
az otthon

kezeim mellemre kulcsolom
ahogy a szirten fekszem
valami elhadart befejezésben
valami elrontott befejezetlen
sorsszerűségben
valami nagy fehérségben
valami örök ravatalban
harang kondul
vagy a szívem ver még egyet
s a világ tenyeremen megremeg
majd sebbé szakad ujjaim között
harang kondul
vagy a szívem ver még egyet
igazi puszta
az én birodalmam
harang kondul
vagy a szívem ver még egyet
s a virág tenyeremen megremeg

azt álmodom, hogy
felkelek, és leporolom magam
felkészülten állok
már nem maradt kérdés
már nem maradt dal
már nem maradt maradás sem
szavaim elfogytak
és olyan könnyű vagyok így
egy üreges kifáradt burok
egy őszi
járdán fekvő megbarnult gesztenyehéj
az óvoda ablaka előtt

itt az idő, hogy elinduljak
belelépek a padlásszagú feketeségbe
és elvakít fentről a fehér
és alul mintha kezek kapkodnának
és izzadt kezemből kihull a virág
és én csak nézem
ahogy ponttá zsugorodik

("valahogy életben tartom a testem
valahogy megharcolok a csontért
valahogy megteszek minden lépést
egymásután";)

és míg álmodom

számolom hogy hányat lüktet
homlokomon az ér
a hajnalt ünnepelem

amíg fekszem itt,
mint egy napsütötte darab kő
egy elszáradt virággal
kezeimben
az utak itt futnak össze
körülöttem
a nap fénye gurul le ajkaimon
szempilláimon árnyak egyensúlyoznak
véletlenek csikordulnak nyögnek
ahogy az elfáradt árkok
vádlón, kongva (harang)
összeérnek
épp szemeim sarkában
mint a rohanás marta ráncok
egy arcon

mind fekszünk valahol

____________
Vedres Csaba Ephata - Tortured and Formatted című albuma alapján készült kötetemből
- 2007 -

I. (meggyötörten és megformázva)
II. (micsoda csend)
III. (autóstop Las Vegasba)
IV. (feküdj a földre)
V. (sivatagi hajnal)
VI. (fekete virágok, fehér virágok)
VII. (metamorfózis)
VIII. (virrad)
IX. (évszakok)
X. (titok)
XI. (meghajlott jegenyék)
XII. (villódzó eső)
XIII. (otthon)