Pár csepp, letörli fátyol-héj
álmait a kimondott vágynak
végtelenek szaggatott ívéből -
mi rácsok közt dermedt titok
volt hajdanán, s mára elfoszlott
pár maréknyi szürke emlék csupán.
Mint fáradt városi esték
monoton tánca, lecsorduló
páracsíkok nyoma az üvegen,
árnyék- és fény-organzáját
szövik. A visszatekintések
vak pupillái elnyelik a múlt
barakkjában hagyott sorsot,
az idő ráfeszül a málló
csodára - vár, pár ütemet dobol,
majd, mint a kiszáradt homok
felissza fáradt hallgatását
a tegnapoknak. Emlékek hullnak,
képeiből a voltnak és
rakodnak mélyére színtelen
kobaltnak. Földbe izzadt requiem
a tér-idő fogságában
leskelődik, s dúdol valamit
átderengve a hajnal fényein.