Ne bántsd azt, ne sújtsd, el ne ítéld,
ki teszi dolgát a holnapért,
nem harsog hangja, mint Isten haragja,
vészt se jelez, mint a sziréna
rikoltó jellel, ha nem kell.
Hallgat, nem kérdez. Nem is felel.
Vad gágogások között nem pöröl,
míg nap süt, a fényében tündököl.
Szíve béke hajléka, haragja is néma.
Zsenge lomb alatt nem írt madarakat.
Könnyű szellők ölén csillagokról regél.
Töpreng magában, hogy küzdjön az árral,
hogy a holnap a mánál szebb legyen.
Torzsalkodások szított garasán él,
kétségek közt hull szét vetett magja,
ha henyél csak s torz vágya hajtja.
Sötét veremben tapogat fénybe vivő utakat,
de verejtéke izzó függönyén át
térdre hullva Istenig lát.
Fénybe emelt parányi örömöt,
megsokszorozza kezei között.
S mikor villám sújt, vagy cselszövés dúl
- fejére átokháló feszül -,
nem halad az árral, a silánnyal
békétlenségek háborgó habjain
a viharok árját vitorlái állják
léket ütötten is. Küzd emberül.
S ha minden széthull, mindent újra kezd
nekifeszülve, kínlódva, gyötrődve,
jeges hullámokból égre törve.
Tépheti tenger haragja száz darabra,
nincs oly erő, mely őt eltérítheti,
míg látja a célt, amiért élt, a nagy kalandot.
Hiszi, hogy hazatalál, ahogy a vándormadár
s eltűnnek gyűlölet hegyek a horizont felett.
Kikötők várják, csendes öblök, s megáldják
az Istenek, mint minden nincstelent,
azért, amit értünk tett, s ránk hagyott.