„Vagyok, mint minden ember: fenség.” (Ady Endre)
Tűnődés dimenzióiba szorult jelen.
Kutató tekintetem hozzád vezet…
Megtalállak mások arcában.
Hasonló homlok, száj, orr, szemek.
Egy elkapott látomás,
szédült sejtés minden arc.
Csöndből felbukkanó,
simogató szavak,
villámló szidalmak,
napfény és ború rajzolja ránk
a különböző vonásokat,
festeget finom árnyalatokat...
Egymásban élünk.
Egyek vagyunk Istenben.
Ez a mély testvériség
köt össze minket.
Az ember felnéz, és nem feled.
Mégis,
mégis acsarkodunk.
Időről időre elfeledjük:
nincs másunk, csak
Az Ember arca…
Míg kinn a képmutatás
tündöklő forgószínpadán
vetélkednek álarcaink,
benn a szívekben
bolyongó, szótlan remény,
ugyanazon
rejtett titkok szunnyadnak.
Ereinkben lüktető vágyak
színpompás sziluettjei,
a tenger és föld muzsikája
a vadvirágok illatával
szerelemre gerjednek ajkainkon.
Most még
egy a színtér,
egy a színpad,
hamis az e világi játék.
Formáld Fenségedet
újra meg újra
Isten képmására!
Töröld le a századok szennyét!
Ne feledd!
Odaát csupán a csend lebeg,
s az Úr előtt
színről színre látnak…
De addig,
ennek fényében cselekedj!
Élj úgy,
hogy sose bánd a tegnapot,
arcod örökre tükröződhessen
Jézus szelíd mosolyában.
Mutasd meg magad a világnak
tisztán, ragyogón,
„hogy látva lássanak”,*
minden körülmények között,
tévedéseid ellenére is
Ember maradj!
2017. február 14.
*Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse c. versére
Illusztráció: Batthyány Gyula - Arcok és álarcok / részlet, 1934