Még csábít Nüx az éjszaka istennője,
az ég alját már kócolja a pirkadat,
perdül az égen, lehull az est kendője,
s távol már a sötétség - jön a virradat,
ahol még éneklik a rügyfakadásunk,
erdei fényében, szent helyén a múltnak,
kis patak friss vízén álmodó tavaszunk
szunnyadó hírnökei, ha elénk futnak
alkonyi hangok édes ízű énekén;
ambrózia cseppjei hullnak az égből,
és lassan áramlik halk szavuk én felém,
ahogy Argosz ismerte fel, akit régről
emlékeibe vésett egykor rejtekén.