ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A város, ahol voltunk is, nem is…

Hurghada a Vörös-tenger partján, a fővárostól körülbelül 450 kilométerre fekszik. Amióta saját repülőtere van, szívesen látogatnak ide a pihenni vágyók. Jóformán egész évben lehet fürdeni a tengerben, mert a víz hőmérséklete ritkán csökken 22 Celsius-fok alá. A hőség is kibírható, mert itt találkozik a sivatag és a tenger s ezért szinte folyamatosan fúj a szél a parton, a szörfözők és a túlzott forróságot nem kedvelők örömére.

Mi Hurghadában laktunk ugyan, de a várost mégsem sikerült megismernünk. Ennek egyik oka az volt, hogy a pici halászfaluból 35 ezer lakosúvá fejlődött városközponttól kb. 5 km-re épültek a szállodák és nagyjából 10 kilométer hosszan nyúlnak el a tengerparton. Ha be akartunk menni a városba, azt csak valamilyen járművel tehettük meg.
A prospektusok szerint a helyi tömegközlekedés minibusszal igen olcsó, de minket – biztonsági okokból – óvtak ezektől buszoktól, bár én nagyon szívesen kipróbáltam volna őket. Maradt tehát a másik lehetőség, a taxizás. A sofőrök lépten-nyomon megállnak mellettünk s fel akarnak venni. Természetesen nincs sem taxióra, sem fix tarifa. Előre meg kell egyezni az árban, különben háromszoros, ötszörös árat fizettetnek ki velünk. Mi – az idegenvezetőtől előre megtudtuk, hogy a városközpontig kb. 20 egyiptomi font ( kb. 600 forint) a taxik ára.
Első városlátogatásunkkor mégis megjártuk, mert rafinált taxisunk Hurghada első utcájában kirakott már minket, mondván, hogy: Itt a bazár! Hittünk neki, hiszen nem ismertük a helyet, s hiába járkáltuk körbe-körbe, néhány üzletecskén kívül nem találtunk semmit. A környéken mindenütt építkeztek. Mi a kőhegyek és gödrök közt bukdácsolva majd’ kitörtük kezünket, lábunkat. Leállítottunk tehát a legelső taxit és visszamentünk a szállodába.

Ha még nem említettem volna, Egyiptomban félelmetesen vezetnek az autósok. Az még semmiség, hogy nem tartják be a sebességkorlátozást, de ráadásul hol jobbról, hol balról előznek. Háromféleképpen lehet „jogosítványt” szerezni: az első, legegyszerűbb mód, ha megvásárolják az autót és bizonyos összegért bejelentik az illetékes hatóságnál. A másik, hogy egy kövekből kialakított bóják között sikeresen át kell tolatni. Erről már írásbeli bizonyítványt is adnak. A harmadik, a legkomolyabb, valamivel drágább módszer, hogy – egy egész napig– szimulátor segítségével gyakorolnak a tanulók. Ezek után nem csodálkozunk, hogy rengeteg horpadt jármű közlekedik az utakon.
Első hurghadai kiruccanásunk tehát igen rövidre sikeredett.
A második alkalom kézenfekvő volt, mert a tengeralattjáró program a hurghadai kikötőből indult. Elhatároztuk, hogy visszafelé nem megyünk „haza” egyenesen a szállodába, hanem előbb körülnézünk a városban. És így is történt.
A hajóállomáson picit várnunk kellett. Ezen a kiránduláson sem vett részt egyetlen magyar sem. Amíg vártunk, alaposan körülnéztünk a mesterségesen berendezett, műanyag halakkal, műcsigákkal dekorált, vízi világot imitáló kikötőben.

A hajó, amelyik értünk jött, egy különleges motoros hajó volt, s mivel nem volt semmiféle fedett része, gyanakodva nézegettük, hogy hogyan is fogunk ezzel a tenger alá 25 méterre merülni?
Körülbelül fél órás, kellemes, napozós hajókázás következett a türkizzöld vízen, majd egy műsziklákból kialakított zátonyon kötöttünk ki s akkor jöttünk rá, hogy ez lesz az objektum, ahonnan át fogunk szállni az igazi tengeralattjáróra. Két sárga tengeralattjáró várt minket. A miénknek Szinbád volt a neve. Erre kellett valahogy átkászálódnunk. Igazán ügyesen sikerült lemásznom a több fokos létrán, elhelyezkedtünk egy-egy ablaknál, ahonnan leskelődhettünk. Nagyon lassan süllyedtünk lefelé. Érdekes, hogy semmiféle bezártság-érzetem nem volt, pedig néha még a liftben is szédülök.

Már az első percekben apróbb, főleg csíkos halrajok kísértek minket, de hogy nagyobb legyen az örömünk, egy búvár ablaktól ablakig úszkált a tengerben és etette őket. Mutatott egy tengeri sünt is.– Lehet fényképezni, kedves utasok! – Villogtak a vakuk, készültek a bizonyítékok az utókornak. Azután megpillantottuk a tenger virágait, a korallokat. A különböző formájú, folyton mozgásban lévő állatkákat szürke színben láttuk, pedig én valami káprázatos színpompára számítottam. Sajnos kihalófélben vannak, ezért sem korallt sem más tengeri élőlényt nem szabad kivinni az országból. A víz alatti utazás érdekessége volt egy elsüllyedt hajóroncs. A csikóhalfejű hajóorr, a horgony és a többi hajómaradvány látványa felcsigázta a fantáziámat! Vajon mikor és hogyan süllyedt el ez a hajó? Régi darab lehet, mert csaknem benőtte a moszat és zuzmó.

Nagyjából 50 percet töltöttünk a víz alatt, ami nem sok, de mégiscsak bepillanthattunk a Vörös tenger víz alatti világába.
Az utazás ismét a tenger fölött folytatódott. Kiszállás után, miután a többiek visszamentek a szállásukra, a csoportot kísérő arab fiú velünk tartott. Aggódni kezdtem, mert nem a városközpont felé indultunk, hanem ellenkező irányba. "Mi lesz, ha valami csapdába csal"? Már szinte egy horrorfilm jelenete pergett le a szemem előtt, amikor egy kávéház elé értünk. Jó szituált, magyarul remekül beszélő arab úr üdvözölt minket. 20 évig élt Magyarországon. Ma is van egy aranyüzlete Budapesten. Szívesen beszélgettünk volna tovább vele, ám mi szerettük volna megnézni végre Hurghadát is. A férfi, akinek nevét elfelejtettem, olyan kedves volt, hogy meghívott minket estére, hogy bemutassa nekünk a családját. Bejött velünk Hurghada városközpontjába, sőt még a taxit is kifizette, azután azzal a mondattal váltunk el, hogy este találkozunk. Bementünk néhány üzletbe, bazárba, ahol majdnem ugyanazokat az emléktárgyakat, ruházati cikkeket árulta mindenki. Alkudtunk, vettünk néhány apróságot. Eközben alaposan elfáradtunk és sötétedni kezdett.
– Még csomagolnunk is kell! – hiszen holnap repülünk haza.
Így történt, hogy sem a kedves meghívásnak nem tudtunk eleget tenni, sem Hurghada nevezetességeit nem tudtuk felfedezni.
Sajnos csak a katalógusból tudom, hogy a városnak van egy kéttornyú mecsetje, egy kopt temploma, hogy legfontosabb nevezetessége a Kairói Egyetem intézetében berendezett múzeum és akvárium és hogy a városnak két központja is van: a régi belváros a bazárral, illetve az új üzleti-banki központ.

Visszafelé a repülőn végigperegtek az elmúlt két hét feledhetetlen filmkockái.
– Miért is szeretik olyan sokan Egyiptomot? – tettem fel magamnak a kérdést. Talán azért, mert a páratlan látnivalók mellett ebben az országban csodálnivaló az itt lakók életszeretete, a gyerekek, az idősek tisztelete, a szegénységet megkönnyítő humor és az a varázslatos világ, amelyben úgy érezhetjük magunkat, mintha néhány napra megelevenedtek volna „Az ezeregyéjszaka meséi”.