Elhagyatnak
Lám, elhagyattak végül mindenek,
csillagmorzsára gyűlnek a legyek.
Puszta irgalom? Az is önjelölt,
apám gallérján reng az anyaföld.
Láttam az Istent, szeme almazöld,
ajkain viasz, velem sem pörölt.
Vakvágányra dőlt, teli állomás,
élethű, mint egy baljós látomás.
Fohászokból gyűlt szeméttelepen
rozsdás szögekbe mártom a sebem.
Szemem sarkában kibomlik az ég,
bábeli fénye olcsó menedék.
Keresztülömlik repedt házfalon,
szívből buggyanhat így a fájdalom.
Mikor már minden kétséggel teli,
szabad az embert megfeszíteni?
Apám csuklója vállamra kövült,
mandzsettagombja három fele tört.
Egy a földbe hullt, kő lett belőle,
másik virágként hasadt a kőbe.
Mégis azt félem, amit rám hagyott
szememből vájom vele a napot.
Innentől talán semmi sem muszáj,
meztelen csöndnek pokróca a táj.
Tavirózsákat szomjazó tavak
fojtják a hínárt, horgot nyelt halat.
Sírva hajlanak meggyfa ágai,
keresztet vetnek rajtam árnyai.
Gerleszárny ívén hasad a homály,
jószággal teli lángol a hodály.
Minden mozdulás kegyelemdöfés,
kardvirág szirma tiszta élű kés.
Világ virága sárból nőtt vadon,
isten lábnyomát kézzel takarom.
S belepusztulni akkor sem lehet,
ha elhagyatnak akkor mindenek.
- Mészáros László alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges