Egyszer csak csöndben élsz
Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!
Ha lépni még tudsz,
magadra öltöd régi, viseltes világod,
majd elballagsz valahova tova,
hol nem ér utol civilizációnk
ezernyi mocska…
Már nem nézel szembe
semmilyen rendszerrel, árral,
titkon ejtett fénylő könnycsepp
sugárral,
hiszen kínlódtál Te is
megannyi zárral.
Vagy csak a kilincset nyomtad,
bátran dögönyözted, rúgtad,
mert képtelen voltál a csodára
szavakat ültetni a Lélek
tornácán a szívek lángjára…
Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!
Még a madarak hangját is kívánod,
s éppúgy a szelek énekét,
mint szívverésed
dobbanó ütemét…
A mozdulatlanság
jégverem neszét
csuklóidba vert szögek feszítik
fulladni tüdődig,
s sóhajaid visszhangkoncertjei
felsírnak az égig…
A Megváltás szembogarában
sötétlő ragyogás
teríti rád a konok hallgatás
mozdulatlan leplét.
Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!
És alakoskodás nélkül
tisztára mosod
túl fehér, ámító, béna
mindenség - zuhogásod…
Eszedbe jut, hogy ez is, meg az is
elromlott, eltűnt,
kiüresedett, megüvegesedett
kíméletlenné lett, ámított,
bátor pedig csak néhány ember volt
ebben az éggömb zajlásban,
hol még a szentek is csak koholt
indokokká lettek,
feledni e földi féreg
porhüvely létet.
Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!
S az Örök Fa alatt szemeid
becsukod, mialatt az almát, az ős okot
agyhullámaid segítségével zárod rövidre,
hogy szemed soha ne lássa,
kezed ne érinthesse
_____________________
M. Fehérvári Judit
- Mocsár Gáborné Fehérvári Judit alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges