Álmodom, mint la Mancha lovagja, érzem verejtékem
Cseppjeit majd elolvadok ott az édes-sós tengeren,
Csak az a hajnal, átkozott pallos fosztja édes álmom,
Folytatnám, ám hűség vértje, s dárdám meddig ért; nem tudom.
Egy szélkerék sok lapátja, az ég követének lágyan
Fordítja tört vitorláit, hajlítja égető vágyam,
És ahogy nappali párja az éjnek nyújt oly ragyogón
Fényeket, elkápráztat, majd végül elvesz mindent mohón;
Mint kinek egykor volt ezer, sokszínű valódi álma.
Úgy fecsegett halk ajkain a rettegés diadalma,
Meddig bírom, és hol végzem – vágyaim végtelen útján
Pillantásom az éj azúrjának fénytelen húrján.
Küzdenem mily oktalanság emléke sápadt, halovány,
Mégis vágyom lenni balga, sorsom céltalan, ingovány.
Don Quijote árnyéka volnék lelkesen hadakozzak?
Némák az erdők, testük rőt levélben alig változnak,
Láttam pár csillagot; várt a messzi föld, hol csak kóborolt
Pár megsebzett szív, végtelen hitükben mind oly bolond volt.