Éji-titkot mentünk lesni ketten
– nyáreste, s az első randevúnk volt –
vonzott az égbolt, s az „Ismeretlen”,
szívem különös, új ritmust dobolt.
A csend átölelt, s halk volt a hangunk
– kéz a kézben vitt a hátán a part –
kondult a torony vasa alattunk,
és a feltámadó szél sem zavart.
S bár bántuk a roppant felhőgályát,
– mi sötét gőggel fölénk evezett –
s hogy nem láttunk csüngő tömegén át,
sem eget, sem a „tűzkarc” sereget.
De elkápráztattak más csillagok
– két ragyogón fénylő, zöld drágakő –
s szemedben ott vibrált ezernyi ok,
mitől hihettem, megállt az idő.
Majd a csendben lassan esni kezdett
– olyan augusztusi, lágy eső –
és nem bántam hogy az éjből ez lett,
s a „zuhanók” nem kerültek elő.
Nem titkokat fedett fel az este
– rá az égiek nem adtak okot –
de téged s engem összekeverve
azon az éjen minket alkotott.