ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

lidércek szeme villog a láthatár peremén,
alácsüng a felhőkből az elmúlás létrája.
sötét sörényét rázza, falvakra omlik a Vértes
árnya. kék porcelán égen káprázat a nap.

vitorlázó vadmadarak vonulnak, dalukban
a visszatérés szándéka. a szerelem szívverése
lassul, mint őzé, ha meglapul a durva zajban.
az ég a földhöz alacsonyul. a kert a csendet

kottázza, lapjain a virágok f-dúrban ülő
hangjegyek. olykor egy harmatcsepp üti meg
a cintányérlevelet. kettétört mandalák a Tó

vizén. a halak állják egymás tekintetét.
az emberek szobrokat állítanak magukról,
maguknak. egyre több a mosolygó törpe.

a világmegváltás iránti vágy elnehezül, mint
szélcsendben a vitorlák. az elvetett, ám soha
kikelt magok sírását hallani. őszirózsák színes
hologram-ágyása a kert kivetítővásznán. kínból

kínba költöznek a napok. az állóképesség vasárnap
misére jár. látványos bizonyság: él a hit, csak
sorvadó emlékezete kezdi mindig elölről a fohászt.
hangszálai polipként fonódnak a nem szóra.

fáradhatatlanul mormolja: soha se megfutamodást,
mindig visszatérést adj uram, mert az eljövendő
századok mindent felmorzsolnak. ha a fotóalbumokban

elporlad az arcunk, senki se emlékszik nevünkre. kötőjelek
és három pontok között élünk, nyugtalanul írunk a
befejezetlen tegnapokban a semmi visszhangjáról.

magányunkról a hontalan fekete tulipánok
szólnak, hangjuk szétszóródik a légben, mint
a spórák. de jaj,ki temeti el a száműzetésből
holtan hazatérő fecskéket? bevérzések az ég

kötőhártyáján. világégések szitanyomata. a Tó
tökéletes nyugalommal szimmetriát tükröz.
fénytörés alatt nyög a táj. horganylemez leveleket
zörgetnek a fák. elveszett tárgyakkal rokonságot

keres a part. a semmit jelentő, egyes szám első
személyben élő öregek sétája. kövek ujjlenyomata
az iszapban. minderről tudomást sem vesz a Jövő.

éppen járni tanul, ugyan még bizonytalan a lépte.
elesik. feláll, de már képes elültetni minden
járókelő arcába a derűt.