Ott fent ül! Igen a háztetőn. Az éjszakai felhők visszafelé nyújtják a város fényeit.
Visszafogottabbak a közterületek, harsányabbak az ipari létesítmények feletti foltok. A nagyra nőtt fekete fenyőt és az alatta sorakozó tujákat nézi. Tetszenek neki így, bevonva porhóval. A járda fehér sivatagát csak kevés lábnyom töri meg. Az utca csillogó folyamát csak a 7-es busz nyomai rongálták meg, innen fentről látszottak a felső, általában szemek elől rejtett rozsdafoltjai. A porhó még nem adta fel. Eltökéltnek tűnt, mintha el akarná temetni a várost, sőt a környéket egészen a hegyekig. Persze holnap kiderül, mit bír ki a szűrt napfény ellen.
Szereti ezeket a téli éjszakákat. Fent a tetőn ülni és bámulni a dolgokat, amik többnyire mozdulatlanok, hangtalanok. Az a 7-es busz (persze csuklós) nagyon nyikorgott a körforgalomban – ez a gondolat kavargott a fejében. Lassan jött, egész a sarokig látszottak a vörös szemek a hátulján.
Szerette volna, ha az emberek meg sem mozdulnak, míg esik a hó. Jó lett volna látni azt, ahogy a fehér leplet csak a feketerigók és a csavargó macskák nyomai mintázzák.
Hallani is csak azt, ahogy az egymáshoz túl közel kerülő hímek egymásra cserregnek harciasan. A fenyő magvat és fagyalbogyót csipegető cinkék hangját. A ritkán arra szálló varjak rövid károgásait. Magányos kutyákat, ahogy bele-bele vakkantanak az éjbe. És az egész felett távolodó repülőgépek mélyülő megnyugtató dübörgését.
Néha titokban a hóba vizel, feszülten figyeli a sárga foltot, ami egyre terjed, gőzölög, de aztán a hideg megállítja. Emlékszik a hangra, ahogy a cigaretta hóra hulló hamuja halkan néha sercen.
Jó érzéssel tölti el, hogy ameddig a szem ellát – persze nem nagy távolság – mosolyog magában, mindenki más alszik. Csak ül fent a háztető szélén, az ölében, a szemében, a hátán, a vállainak dőlve a téli éjszaka.
Még nyoma sincs, de a belvárosban, egy nyírfa seprűvel a hóba seprő, borostás és pálinkaszagú, vastag sál és sapka mögé rejtőző, mogorva férfi fogai között már ott csikorog a hajnal.
2018. augusztus 22.