ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Reggel későn ébredtem, rohantam a szerkesztőségbe. Épp szálltam volna fel a villamosra, amikor egy kéz ért a vállamhoz. Bosszúsan fordultam hátra: rögtön felismertem az alakot, akit rendszeresen, sok éve két helyen látok: vagy a háza előtt dohányozva, öreg, nagyon kövér, így nagyjából mozgásképtelen anyjával ordítozva, vagy a téren lévő trafik előtt, a kerület hajléktalanjaival rakétát és sört iszogatva.

- Elnézést... - szólalt meg, de én rámordultam.

- Sietek. - és a villamosajtó már csukódott is mögöttem. Még csak az kéne, hogy azért késsek el a Nők Lapjából, mert sörre akarnak lelejmolni. A szerkesztőség felé menet a szokásos módon felhúztam magam a Kolosy tér szédületesen rosszul beállított, 5 percente 5 másodpercre zöldre váltó közlekedési lámpáin, majd lekéstem a buszt, ami megspórolhatta volna nekem a Montevideo utcáig tartó meredek kaptatót. Levegőért kapkodva nyitottam rá az épp kezdődő értekezletre.

Ma volt lapleadás, mindenki rohant, az idegesség ilyenkor ragadós. Én is feszült voltam egész nap, majd fél 4-kor indultam, hogy átérjek az Alexandra szerkesztőségébe egy számlát leadni. A lábaim valószínűleg robotpilóta módba kapcsoltak, mert én csak annyit érzékeltem, hogy négy gyors email és egy SMS után a portárs zavart meg, amikor beléptem az irodaház ajtaján. Épp elértem a már indulófélben lévő titkárnőt, és már mentem is tovább.

A HÉV pont elment az orrom előtt, és ahogy a Lajos utcán szitkozódva ballagtam visszafelé, egy randa vasbeton kerítésből nyíló kapualjra lettem figyelmes. Az utca zajfüggönyén átlépve bujazöld belső udvaron találtam magam. Leültem egy padra. Valahogy olyan otthonos volt az egész. Egy idős hölgy jött ki, és már épp szabadkozva indultam volna, mikor megszólított:

- Maradjon csak. A betérőknek van itt a pad. - aztán leült mellém, és vagy 10 percet ültünk szó nélkül. Elköszöntem, és hazafelé indultam.

Úgy döntöttem, a Batthyány térig gyalog megyek: elkezdtem figyelni az embereket. Volt, aki magában beszélt, de a legtöbben telefonjuk képernyőjét bámulták. A zebrához közeledve azt láttam, hogy senki nem veszi észre, ahogy zöldre vált a lámpa, mert vagy a telefonján beszél, vagy mobilja aprócska képernyőjére bámul. Csak mikor odaértem, és átsétáltam a zebrán, eszméltek fel a várakozók, és sietős léptekkel átvonultak, alig pillantva fel telefonjukból.

A Batthyány téri 86-os megállóba érve egy 50-es évei elején járó őszes hajú asszonyra lettem figyelmes. Gyűrű nem volt az ujján. Előtte hatalmas, kerekekkel ellátott szerkezet éktelenkedett. A busz megérkezett, és mint sportos ferrari, úgy vágott át a tömegen egy erős 30-as, szoláriumozott, konditermet láthatóan rendszeresen látogató, tetovált, fuxos férfi bluetooth headset-tel a fülén. Mikor a buszra egyébként régebb óta várakozó hölgy mellé ért, és ez, valamint a kerekes szerkezet egy pillanatra lelassította, elkáromkodta magát.

- Pont itt kell totyorogni az ajtóban, nyanya? Nem hiszem el, bazmeg.

A hölgy szelíden mosolyogva kért elnézést, majd maga emelte fel a buszra az óriási babakocsit, amiben egy huszonéves, értelmileg láthatóan sérült, izomsorvadásos ikerpár feküdt. Két magatehetetlen felnőtt lány. Pontosan ugyanúgy néztek ki. Édesanyjuk láthatóan nehezen, de szó nélkül, derűsen emelte a hatalmas babakocsit a buszfolyosóra. Mikor a bluetooth-on telefonáló férfi egy pillanatra felnézett, és meglátta a nőt két felnőtt lányával, egy pillanatra megdermedt, majd beszólt a telefonba:

- Ne haragudj, le kell tennem. - aztán a nőre nézett, odalépett, és az asszony kezére tette hatalmas kezét.

- Nem tudtam...

- Nem tesz semmit. Biztos sietett. - mondta a nő bocsánatkérő mosollyal.

Aztán a busz becsukta ajtaját, és már csak annyit láttam, hogy a férfi kiveszi a füléből a kéken villogó headset-et, és hogy a távolodó 86-oson ők ketten beszélgetni kezdenek.

Hazafelé, a Márton Áron térre érve megint megpillantottam a reggeli fazont. Felém indult.

- Elnézést... - kezdte. Felvont szemöldökkel vártam a folytatást...

- Csak azt szeretném kérdezni, hogy nem ön volt a tévében pár éve? A verseiről beszélt.

Meghökkenve hebegtem:

- Én... én voltam... - a fickó arca felderült.

- Akkor jól emlékeztem! Itt lakom kettővel arrébb, mondhatni szomszédok vagyunk! Beteg édesanyámmal élek. Ő mutatta meg nekem a maga verseit. Régen nem olvastam semmit, és nagyon megtetszettek. Mindig nálam van az egyik kötete. Az nyugtat meg, ha nagyon felidegesítem magam. De - ugye tegezhetlek? - mondd csak... meg lehet még a másik köteted vásárolni valahol?

Pillanatnyi hallgatás után mondom:

- Holnap átviszem hozzátok.

- Jó, csak csörögj rám előtte, Tibi vagyok, itt a telefonszámom, anyukámmal egy kávéval várunk, ő is nagyon fog örülni.

Hát ezek történtek ma velem. Nem tudom, van-e tanulság, hiszen ez nem egy tanmese, hanem egy egyszerű budapesti történet, egy a napi sokezerből, amik közül a legtöbbet nem vesszük észre: hiszen az életben minek is keresnénk narratívát. De valamiért úgy érzem, ezek a láncszemekként egymásba kapaszkodó, aprócska történetek fontosabbak, mint azok, amiket általában megírnak. És még fontosabb, hogy figyeljünk rájuk. És még azt hiszem, hogy a magatehetetlen lányaival a buszra váró asszony sokkal fontosabb példakép, mint teszem azt Angelina Jolie, aki levágatja a melleit, és aztán szétkürtöli a nagyvilágban. Ez az asszony semmi mást nem csinál, csak él egy kis országban valahol Kelet-Európában. És közben mosolyog. Élvezi a napsütést. És hiszem, hogy ezek az apróbb példák előbb-utóbb talán változást hoznak bennünk, ebben az országban, és ha a derű körbeér, talán mindannyian kicsit kevésbé fogunk sietni.