ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Már tizenhat tavasz telt el azóta, hogy Csepke meghalt és Botond születése pillanatában kettétépte a lúdvércet. Apja, Ond mindent megtett azért, hogy a kívánsága teljesüljön, amit réges-rég a Szélanyótól csikart ki. Ezért fiát maga tanította és képezte ki, mind a vadászat, mind a harcászat fortélyaira. Büszkén is nézett Botondra, amikor az tízévesen puszta kézzel legyőzött egy feldühödött vadkant a Gyümölcsény erdőben. Azóta is csak egyetlen dolog bántja; az, hogy Botond nem lett szálfatermet, sőt a többi egykorúnál is jóval kisebb lett. Széle-hossza egy volt. Bolda a táltos asszony szerint ez azért van, mert amikor a lúdvérc megszopta a várandós Csepke csecsét, akkor szívott a gyermekből is.
Tehát Botond apró legény lett, ám de olyan erős, hogy ma már önállóan, illetve barátaival — Bulcsúval és Léllel, akiket nyaranta Botond apja látott vendégül — járta a környék erdeit és mocsarait. A három barát úgy össze volt nőve, mintha testvérek lettek volna. A közös kalandok, amelyekben eddig részt vettek összekovácsolták őket, mint kengyelt az öreg Hetény. Most is egy tisztás közepén ülve épp arról álmodoztak, milyen jó lenne, ha rájuk találna valami igazi férfias kaland. Bulcsú, aki a nagy tó déli részéről jött, magas és szikár ifjú volt. Atyja, harka volt, és Bulcsú nagyon szeretett volna egyszer az ő nyomdokaiba lépni. Foga közé egy fűszálat dugott, és így szólt:
— Mi lenne, ha elmennénk hozzánk és a Nagytónál lúdvércekre vadásznánk? Atyám, Kál biztosan örülne nekünk.
Lél elmosolyodott és sercintett egyet.
— Édes egy komám, ugyan mit kezdenénk azokkal a döglött lúdvércekkel. Minden télen a bőrükből készítek takarót, és gondolj bele, a mi Botond barátunk hogy unhatja már. Viszont Atyám mesélt nekem egy régi legendát, ami Csaba királyfi nyiláról szólt. Tehát ez akkor történt, mikor mi még szkíta földön éltünk. Akkoriban itt uralkodott egy nagy magyar király, Etele. Az ő legkisebb fia volt Csaba királyfi, aki mikor apja sólyom képében a nagy fa koronájára szállt, ő vette át népe vezetését és megmentette őket a nyugati népek hordáitól. Először visszavezette őket Szkítiába, majd visszatért és a hegyekben húzódott meg népével együtt. Ők voltak azok, akik atyáinkat fogadták, amikor letelepedtünk itt. Csaba népe sok emberöltőn át figyelt és várta érkezésünket. Egyszer szomszédos népek törtek rájuk, és az akkoriak a már megtért Csabához fohászkodtak. És megtörtént a csoda! Az égboltozat tejútján, amit azóta hadak útjának is hívnak őseink, egy lovas sereg jelent meg. A sereg élén Csaba királyfi vágtatott a holt lelkek élén, és az ellenséges sereget elsöpörte, majd visszatért az égbe. Íja a legfélelmetesebb fegyverek egyike volt. Egy nyílvesszővel tizenkét ellenséget lőtt át. Mind a kétszáz nyila talált, kivéve egyet. Azt regélik a vének, hogy az az egy nyíl egy felhőt verő fába állt bele, ott ahol a Maros ered. Ez a fa a Feketerez-hegyen áll, és százharminc veszett farkas és három mirigy őrzi. Még senki emberfia nem tért vissza onnan. Na, mit szóltok?
— Nosza, kapjunk lóra és induljunk is! — vette át a szót Botond, és megindult a szálláshely felé. A két barát jókedvűen és reménytelve követte.

Az ifjak az izzó patájú lovaikkal elég hamar elérték a Maros forrásvidékét, és megpillantották a felhőkbe vesző magányos hegyet. Úgy döntöttek, hogy éjjel közelítik meg, mivel a nappali fényben a farkasok kevésbé harciasak. Megbeszélték, hogy Botond megy elöl, Lél középen, és mivel Bulcsú volt a legjobb íjász, ő marad hátul barátait fedezve.
Még félig sem értek fel a hegyre, amikor meghallották az első vonyításokat. Abban a pillanatban megelevenedett a hegy. Morajlottak a sziklák, a baglyok égő szemmel huhogtak, és a farkasok, mint a lavina zúdultak lefelé. Botond elmosolyodott és elővette az atyjától kapott szablyát. Az első két farkast egyetlen csapással szelte ketté. Karja úgy járt, mint a cséphadaró. Amikor már térdig gázolt a vérben, kicsorbult fegyverét eldobva puszta kézzel rontott nekik, de a veszett farkasok csak jöttek, vég nélkül. Botond mindkét kezében egy-egy fenevad vonaglott, amikor még három ugrott felé. A legközelebbinek elharapta a torkát, míg a másodikkal Bulcsú nyila végzett. A harmadik Lél kardját bánta. Lél, mivel látta, hogy a farkasok zöme Botondot támadta, lecsatolta oldaláról a kürtjét és belefújt majd elkezdett az ellentétes irányba szaladni. A terv bevált. Az ordasok egy része a hang után eredt habzó szájjal. Lél megvetette lábát és kardját, fokosát a feje fölé emelve várt. Amint odaértek, harci ordításba kezdve szelte bele magát a farkastömegbe. Lépte nyomát nyüszítés kísérte. Közben Bulcsú nyilai, mint kerecsen csőre a nyestbe, úgy csapódtak be a vadak húsába. A három jó barát egy karcolás nélkül vészelte át az ordasok támadását. Meglapogatták egymást, és továbbmentek. Várt rájuk három mirigy.
Közben a Holdanya is felért az égbolt tetejére és onnan szórta fényességét az ifjakra. Bulcsú egy közeli pontra mutatott.
— Az ott egy rejtett ösvény, Nézzétek! — Kezükben a fegyverükkel mindhárman elindultak az alig kitaposott ösvényen. Már a hegy felénél jártak, amikor megjelent előttük az első mirigy. Furcsa szerzet volt, az már tény. Még Botondnál is alacsonyabb, de a feje olyan hatalmas, mint egy túlméretezett görögdinnye, ami szájat és szemeket növesztett, na meg egy bibircsókos orrot. Reszelős vékony hangon karattyolni kezdett, és göcsörtös botját az ifjakra emelte:
— Ti szerencsétlenek hát mit képzeltetek? Az hittétek, hogy büntetlenül zargathatjátok a nagy és fenséges mirigyeket? Leküldelek benneteket az alsó világba, ahol ördögfik fogják falatozni a húsotokat!
Lél oldalba lökte Botondot és megint sercintett egyet.
— Te Botond, ez szerinted is olyan nagy és fenséges? Hagyd meg nekem kérlek, és majd úgy leküldöm én az ördögfik közé, hogy ott is ragad, mint a baromfarok a kocsonyában.
Botond nem szólt semmit csak mosolyogva bólintott, majd Bulcsúval folytatták útjukat az ösvényen. Lehel nem teketóriázott. Odalépett a mirigyhez és a kürtjével úgy fejen vágta, hogy annak összeálltak a szemei, mint a háromnapos slambuc. A mirigy kezéből kiesett varázsbotját Lél egyszerűen csak kettétörte, és közben ráült a banya mellkasára. — Na, szóval, hogy is van ez a leküldözgetés?
Mialatt Lél bájosan csevegett az első miriggyel, Botond és Bulcsú továbbmentek felfelé, és már várták, hogy mikor jelenik meg a második mirigy. — Ugye pajtásom nekem hagyod a másodikat? — kérdezte Bulcsú Botondot. — Már csak azért, hogy én is szórakozhassak egy kicsit.
— Ígérem, a tiéd lesz barátom.
Épphogy kimondta, már ott is termett előttük a második mirigy. Ez az elsőhöz képest jóval nagyobb, kétfejű és patás volt. Egy szakadt lenvászon ruha fedte testét, amiből kilógott egyetlenegy csecse, ami olyan szőrös volt, mint a hegy lábánál lévő döglött farkasok. Bulcsú meg is jegyezte:
— Ejj, de rusnya vagy, te! Ugye, azoknak a farkasoknak az anyja vagy, akiket rövid idő alatt felaprítottunk?
A mirigy szemei vérben forogtak. Száját hatalmasra tátva elővillantak méretes vasfogai. Karmaival Bulcsú felé kapott, de az olyan fürgén tért ki előle, mint gímszarvas az ügyetlen vadász nyilai elől. Mikor olyan távolságra került, hogy íját megfeszíthesse, nem tétovázott. Az első nyíl a földhöz szegezte a fenevad jobb mancsát. Mire a fájdalomtól felocsúdott volna, Bulcsú még kilőtt három nyílvesszőt, ami a többi végtagját is a földhöz kötötte immár.
— Innen egyedül mész tovább egykomám, mert nekem van egy kis dolgom még — szólt nevetve.

Botond egyedül ment tovább, addig, amíg föl nem ért a hegy tetejére. Ott állt a fa teljes nagyságában. Valóban a felhőket verték az ágai. És akkor megpillantotta a nyílvesszőt a fa törzsében. Úgy izzott, mint Etele kardja, amikor gazdája forgatta a nyugati népeken. Halk szisszenésre lett figyelmes a feje fölött. Még időben ugrott félre a harmadik mirigy elől, aki minden mirigy ősanyja volt, és a legfélelmetesebb és leggonoszabb is egyben. Kígyótestéből nyolc szőrös láb állt ki, és valamennyi lábán egy-egy kígyóméregbe mártott karom éktelenkedett. Farka végén tüzes kénkő parázslott.
— Már vártalak ifjú Botond, már vártalak — sziszegte álnokul, és gyémántszemei szikrákat szórtak.
— Na, akkor nem kell tovább várnod, te rusnyaság! — Azzal Botond elkapta a mirigyek anyjának két első lábát, és pillanatok alatt csomót kötött rá, majd felemelte, megforgatta és úgy a felhőt verő fához vágta, hogy hatalmasat nyekkent. De ezzel még nem volt vége. A dög maradék hat lábát egyesével mind leharapta, majd úgy szájon vágta, hogy kiestek a méregfogai. A dög kínjában még a farkával akart odacsapni, de Botond elkapta a levegőben, tekert rajta egyet, és nemezcsizmájával a földbe taposta. Botond a biztonság kedvéért még tizenkét darabba vágta, aztán még le is pisálta a mirigy kénkő parazsát. Gyémántszemeit kivájta és eltette tarsolyába. Ki tudja, egyszer még jó lesz valamire — gondolta.
Mire Lél és Bulcsú felért a Feketerez tetejére, Botond már húzta a lóbőrt és közben nagyokat horkantott. Gondolták felébresztik és mindketten belerúgtak egyet.
— Ébresztő te álomszuszék — nevette el magát Bulcsú. — Nap apa már az égen jár. Fogd azt a nyilat és menjük haza, mert igencsak megéheztem!
Botond nagy nehezen feltápászkodott és kiköpte fogai közül a dög húsát. — Én biz’ komám már megettem a reggel étkét. Igaz, kicsit rágós volt, meg pokolízű, de tudjátok, hogy nem vagyok válogatós. Nosza, hol az a nyíl?
Mindhárman kacagva mentek oda a fatörzshöz, és mivel Lél volt aki legyőzte az első mirigyet, ő próbálkozhatott elsőnek. Minden erejét latba vetette, de nem sikerült kihúznia a fából Csaba királyfi nyilát. Bulcsú ugyanígy járt. Most Botondon volt a sor. Vaskos kezével megragadta, de nem történt semmi. Erre aztán két kézzel és még a fogait is összeszorítva próbálkozott.
— Hohó, komám! Kikaptad az egész fát a helyéből. Tedd vissza, mert Öregatyácska megharagszik ránk!
Botond óvatosan visszatette és ekképp szólt: — Végül is nem magamnak akartam, hiszen nekem íjam sincs. Bulcsúnak szántam volna.
Ebben a pillanatban ismét felizzott a nyíl, és magától kiesett a fából. Az égbolton egy lovas jelent meg, aki maga Csaba királyfi volt.
— Halljátok szavaim ifjak! — Az én nyilamhoz csak olyan ember juthat hozzá, aki önzetlen és tiszta szívű. Te aprócska vitéz megmérettettél és győztél. Fogd hát magadhoz régi íjamat és a nyilat. — Azzal ledobta Botond elé fegyverét, és eltűnt a csillagok közt. Botond büszkén fogta magához a legendás fegyvert, majd odaadta Bulcsúnak:
— Téged illet barátom. Engem csak korlátozna a harcban. Bulcsú csak állt és nem akart hinni a fülének. Végül Lél hátba vágta és sercintett egyet:
— No, mi lesz már? Fogjad, oszt gyerünk haza, mert nagyon éhes vagyok!

Hát így történt, hogy a három jóbarát megszerezte Csaba királyfi íját és nyilát, mert ugye azt nem is kell mondanom, hogy mindhárom ifjú kellett ahhoz, hogy ez a történet így alakuljon. Lél leleményessége, Bulcsú ügyessége és Botond hatalmas szíve.
És hogy az eget verő fán mit csicseregnek manapság a madarak… Két legendát is. Az egyik három ifjúról szól, akik legyőzték a gonoszt és elnyerték jutalmukat.