ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Alighogy megismertük a betűket, az olvasás lett a legnagyobb szenvedélyünk.
Jó könyvtára volt a falunknak, s oly gyakran mentünk oda könyvért Gyurikával, hogy a könyvtáros nő kételkedni kezdett, vajon elolvastuk-e a meséket. Ezért aztán kérdéseket tett fel nekünk a mesékből, hogy meggyőződjék az igazságról. Nem hitt a saját fülének sem, ahogyan testvéremmel versengve válaszoltunk kérdéseire!
Udvar-és utcaseprés, friss víz tevés a majorságnak, portörlés, virágöntözés, zöldszedés az állatoknak, játék, fürdés a közeli folyóban, a fiútestvéreim horgászása, közös utcabeli játékok és olvasás. Ennél szebb, több élmény elképzelhetetlen volt kisiskolás korunkban (ma is az). Három fiútestvérem mellett én is fiúnak éreztem magamat. Sokan azt hinnék, hogy az egy szem kislány a család elkényeztetett szemefénye, hogy körülötte forog a föld meg a világ. Lehet, máshol így volt, de nem nálunk! Az utcabeli fiúbanda rendes tagja voltam - megjegyzem fiúként is viselkedtem -, tán még el is hitték, hogy az vagyok. Anyám nem győzött példázódni azzal, hogy a szomszédék Marikája, Katicája mindig tiszta ruhában jár, amíg én folyton koszosan, sárosan, meg maszatosan állítok haza. Édesapám elnézően kacsintott rám olyankor, s megvolt a lelki békém.
Azok voltak ám az igazi játékok! Sárgombócot gyúrtunk, hajlékony vesszőre szúrtuk fel, s azzal dobtuk a magas csűr tetejét. No, ebben nem jeleskedtem, vékony kis karjaim ereje nem bizonyult elégségesnek.
Máskor a közelünkben folydogáló folyón szöktettük a lapos köveket, de ebben is lemaradtam.
Aztán jöttek a célbadobós játékok. Az első parittyámat édesapám készítette, mert a fiúk nem voltak hajlandóak rá. Valószínű kiváló minősége folytán találtam el én a célt legtöbbször, néha bevallom madarakra is céloztunk, ha nem volt a közelben felnőtt. Másik kedvenc játékunk volt az abroncsozás. Azaz egy drótkarikát ki kellett hajtanunk az utca végéig úgy, hogy ne essék le. És ebben is én bizonyulta a legügyesebbnek.
Lassan csorbát ejtettem a fiúk önérzetén, de három testvéremre való tekintettel megtűrtek maguk közt. Ám a pénzezéssel igencsak kihúztam a gyufát! Mert mindig az én érmém esett a földre húzott vonal közelébe, s elnyertem a fiúbanda pénzét. Ez megbocsájthatatlan bűn volt az erősebbik nem irányába, ki is hajítottak a csoportból. Persze, a testvéreim se védtek meg, hiszen az ő pénzük is az én zsebembe vándorolt. De nem bírtam teljesen elszakadni tőlük. Ahogy összegyűltek játszani a gyerekek, hopp másztam is fel a nagy körtefánkra, ahonnan kényelmesen nézhettem a játékukat, sőt bele is kiabáltam segítőkészen. Egyszer aztán addig fészkelődtem, hogy nagyot reccsenve letört az ág, s én repültem lefele. Szerencsémre sűrű ribizke bokrok voltak alatta, s azokra estem. Kisebb horzsolásokkal, nagyanyám sápítozásával meg is úsztam a kalandot.
Aztán egy idő múlva ráuntam csak nézelődni. Mivel rám ijesztett a vén körtefa, hát a hársra másztam fel, jól befészkeltem magam két vaskos ág közé és fütyörésztem. Nem is akárhogyan. Jó hallásom volt, s gyönyörűen kikacskaringóztam a legtöbb népdalt. Lett is ebből csetepaté! Nagyanyám nem tűrhette ezt a szörnyűséget. Ha egy lány fütyöl, sírnak az angyalok, mondta, de én biza meg se hallottam. Aztán anyámnak szólt, hogy ne engedje ezt a szentségtörést! De, jó anyám modernebb felfogású volt, no meg egy kis anyósbosszantás is lehetett a dologban, mert megvédett. Hallgassa csak, milyen szépen fütyöl a leányka. Maga tud-e fütyülni, tette fel neki ravaszul a kérdést. Nagyanyám szörnyülködött, dohogott, s én rendületlenül fütyültem tovább.
Kislányok is laktak a szomszédban, de nem szerettem velük babázni, boltosozni.
Inkább a kertben leheveredtem a fűre, és olvastam.