ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A cirkuszban nem egyszerű az élet, ezt Ronaldó, a neves légtornász dinasztia utolsó sarja mindenkinél jobban tudta. A trapéz koronázatlan királya számtalanszor kockáztatta életét a mindent kárpótló világsikerért, az ámulatért, a tapsért. Egész életét cirkuszban élte, más életformát el sem tudott képzelni. Aztánvele is megtörtént a cirkuszi akrobaták rettegett tragédiája, kiöregedett és bár a kisujjában volt az artisták összes tudománya, el kellett volna fogadnia, hogy már nem az a rugalmas, mindenkiben ámulatot gerjesztő, lengő-pörgő, szaltózó, magasságot legyőző, rutinos, néha társait is megtréfálón improvizáló trapézkirály, aki volt, csak egy a lengők közül. Végül az életmentő, de szaltóvirtuóznak cseppet sem álom, kifogó szerepkörbe kényszerült, majd be kellet dobnia a törölközőt.
Mint artista csemete, ugyanúgy táncolt a kötélen, mint a kötéltáncos, azonos szinten egykerekű biciklizett, zsonglőrködött, műlovarkodott minden ezeket művelő társaival. Egész egyszerűen kiöregedett! Ügyesen leplezte, hogy nem zavarja és a Ronaldó névről Pakkónira változtatva kamatoztatta bohócként széles körű artista tudományát. Végtelenül megalázta a krumpliorros totyogó, csetlő-botló, mindenféle mázzal bekent arcú figura eljátszása. Iszonyodott a közönség nevetésétől, a gyerekek hahotázásától. Ő tapsot, ámulatot kívánt, nem nevetést!
Hiába esett-bukott hihetetlen professzionizmussal, számának egyes elemeire szakosodott kollégáinál ezerszer jobban, míg azokat megtapsolták, rajta röhögtek. Befele a szétrobbanás határán volt, kifelé mosolygott. Igyekezett elhitetni mindenkivel, hogy végül is élete álma vált valóra azzal, hogy egyetlen produkción belül megmutathatja sokoldalúságát bohócként. Úgy döntött, boldognak mutatja magát, közben fejében elképesztő bosszúvágyat érzett a tehetségtelen, harmadosztályú, trapézon lengedező légtornászok irányába. Nem volt egy elméleti alkat, a bosszút nagyon is gyakorlati értelemben gondolta, a kivitelezése okozott csak gondot. Évtizedeken át megtanulta, hogy a biztonsági személyzet százszorosan leellenőríz mindent, előadások előtt, különben egy mozdulata elégséges lett volna, egyetlen kötelék meglazításához a biztonsági hálón. Hiszen ezek a harmad, huszadosztályúak, ötször-hatszor lepotyogtak egy-egy előadás közben, hogy már-már szégyellte hogy artistának, azon belül légtornásznak nevezik magukat. Nem is értette a vezetést, miért hajlandóak a trapéz királyait ilyen hadsereggel megszégyeníteni. Meg is tette volna, de műsor közben is ellenőrzik a kötéseket.
Csak állt, várt, gondolkodott és töprengett. Sokat segédkezett a tigris idomárnak, aki függetlenül attól, hogy életkorát illetően egy tizessel több volt nála, nem öregedett ki! Legszívesebben a két kezével fojtotta volna meg, de ő egy előrelátó -bohóccá degradált-, lélekben légtornász volt. Nem akart a szakmának, sem magának rosszat, egyszerűen az igazságtalanságot akarta helyre köszörülni, amikor az első bosszúelem részletekre lebontva, szinte pillanatok alatt kristályozódott ki benne. A tigris idomár felé amúgy barátságot színlelve, unalomra és állatszeretetére hivatkozva rimánkodott, hogy ugyan már engedjék meg neki a tigrisek etetését, hiszen annyi szabadideje van, nem kell már gyakorolnia a trapézon. Felesleges új elemeket kitalálnia amelyeket a régi szép időkben váratlanul -mit sem sejtő kollégának-, rögtönzés gyanánt vetett be, az ő életüket veszélyeztetve. Ám legyen, gondolta az idomár, mit veszíthet azontúl, hogy gyermekkora óta ismert barátjával még szorosabb kapcsolatba kerül. Nem is sejtette, hogy ezzel a szorosabb barátsággal magára szabadítja a bohócot, akit olyan sokra becsült. Felnézett rá tudásáért, emberi tartásáért, egyenes gerincéért, kiegyensúlyozottságáért, szakmai sokszínűségéért. Egy szó, mint száz mintaképnek tekintette. Boldog volt, hogy az állatait, amiket rendes körülmények között a cirkusztudományoktól elzárt, semmihez nem értő kiszolgáló személyzet legképzetlenebb része végezte, hajlandó barátja átvállalni, mintegy tanuságot tenni arról, hogy nincsenek határok az önfeláldozásban.
A bohóc terve roppant egyszerű volt, beszerzett mindent, amit az idomár verítéke itatott át és egyéb jellegzetes, szagminzát nyújtó személyes tárgyat, ami borzalmas tervében előre vihette. Két lépcsőfokban határozta meg az előkészületeket. Az első fokban az állatoknak két napig nem adott enni, abban a reményben, hogy ez elégséges lesz arra, hogy idomárjukat megöljék. Tévedett, az ideges, nyugtalan, parancsnak nem engedelmeskedő állatok nem támadtak gazdájukra és mikor a produkció fénypontját képező dobpergés, síri csend, visszafojtott lélegzet által övezve, az idomár, Fred nevű hímtigris szájába helyezve fejét, nem történt semmi. Egy kicsit aggasztotta bohócunkat, de nem siklatta ki pályájáról, számolt ezzel a lehetőséggel. Így egy héten át valóban táplálta az állatokat, de suttyomban az adagokat felére csökkentette. Csinálta volna tovább is, ám szemet szúrt a hirtelen fogyás és a roppant morgó, üvöltő, ordító, ideges állatok a közönséget úgy felajzották, hogy veszélybe került a terv. Ugyanis az előadások előtti beszélgetésekben, amelyeket a sunyi módon mindenhol jelenlévő bohóc a nézők között elvegyülve kihallgatott, már menekülő útvonalak terveit készítették. Megijedt, mi lesz, ha minden felborul és az egész terve elbukik egy felelőtlen, rosszul kiszámított döntésen. Elkezdte tömni az állatokat, felhizlalta őket, hogy öröm volt nézni nyugalmukat előadás közben, amint az ostorát csattogtató idomárjuknak egyetlen tekintetére mindent teljesítettek. Ekkor kezdte el apránként az ételt az idomártól elcsent holmikkal vegyíteni. Három napig nem nyúltak semmihez. Az éhség nagy úr, a negyedik napon az össze-visszakent húscafatokat, közéjük kevert törölközőket, zoknikat, bűntudatos idegességgel ugyan, de megették.
Mindig az első lépés a legnehezebb, innentől kezdve egyebet sem kaptak táplálékul csak az idomárjuk holmijaival, verítékével, hajszálaival kevert tápot és húst.
Minden előadáson az első sorban ült eljátszva a rajongót, miközben a rácsokon kivülről, kezeit dörzsölve várt és eljött az este, az ő estéje, amikor megtörtént, amire gyakorlatilag beprogramozta az állatokat. Fred mutatvány közben becsukta a száját, a többiek is nekirontottak. A nézőtéren pánik tört ki, a kiszolgáló személyzet alig tudta az állatokat ketreceikbe hajtani. Mindenkit lesújtott a döbbenet, hiszen az állatok szerették, gazdájuknak tekintették, vele nőttek fel csipás macska nagyságú koruk óta. Az ilyen típusú balesetek elkerülhetetlenek időnként, mint sok egyéb más a cirkusz világában. Ilyenkor összezárnak a sorok, az ellenségek, nagy ellenfelek is részvétet éreznek társuk irányába. Bohócunk egy dologgal nem számolt, már nem a 20-30 évvel ezelőtti körülmények között zajlanak az előadások, minden be van kamerázva. A direktor, aki családilag is kötődött az öreg szerencsétlenül járt idomárhoz, újra meg újra végignézte a képeket. Nem sejtett semmit, csak mint rendes cirkuszigazgató, igyekezett olyan elemeket találni, amelyek a következő idomárokat segítik az ilyen típusú szerencsétlenségek kikerülésében. Már századszor nézte végig a képeket, amikor ráeszmélt, hogy végig mi zavarta. A kétségbeesetten ugráló közönség és mindenfelöl segíteni próbáló személyzettel ellentétben a bohóc rezzenéstelen arccal, ajkán enyhe mosollyal, kielégült tekintettel nézte a történteket. Világos lett minden, az is hogy ez bizonyíthatatlan. Nem pontosan tudta, hogy mi történt, de hogy a bohóc benne van az biztos.

Egészen fiatal korában átesett egy olyan kórházi kezelésen, ahol a szeme láttára hajtottak végre egy mára már elavultnak tekinthető vizsgálati módszert egy emberen, akinek jobb lába kideríthetetlen okokból megbénult. A bénulás összes jeleit produkálta, az okot viszont mélységes homály fedte. Ekkor a kórteremben mindenki szeme láttára beadtak neki egy iszonyatos adag barbiturátot, aminek hatására laludt... volna, de nem hagyták. Kérdezték, macerálták, birizgálták és közben olyan dolgokat mesélt el, amitől éberen maga is megdöbbent, illetve remekül használta béna lábát.
Rákészült a bizonyítási eljárásra, bekamerázott mindent és meghívta vacsorára a bohócot. A teáját teletömte barbituráttal, amitől a bohóc lefordult a székről és aludt volna, ha hagyja. Nem hagyta. Megrázta.
- Szeretnél lefeküdni?
- Hagyjál - mondta akadozó nyelvvel - barátom, aludnom kell. Hol itt az ágy? Jó, odamegyek, ráfekszem. Takarj
be légyszíves! Szundítok.
És már aludt is. Megint megrázta.
- Ügyesen csináltad a tigrisekkel.
- Tudom... - hebegte a bohóc és már aludt volna vissza, mikor az igazgató megint megrázta.
- Hogy csináltad a tigrisekkel?
- Hogyhogy, egyszerűen. Megetettem velük az idomár összes kidobott holmiját, hogy szokják meg a szagát
és szokjanak rá, hogy idomárhúst is lehet enni.
- Brilliáns! Miért csináltad ezt?
És mert közben a bohóc elaludt az igazgató felébresztette.
- Azért mert a légtornászokon nem tudtam bosszút állni. Hogy képzelik, hogy engem csak úgy leselejteznek
és már nem nekem hódol a közönség, hanem tehetségtelen pancsereknek. De meg fogom azt is oldani...
És már aludt is. Az igazgató felébresztette.
- Remek! Segítek neked, csak mondd meg hogyan!
- Na, ez macerásabb lesz pajtás. Valahogy el kell érni, hogy a biztonsági háló kilazuljon. Ezen még dolgoznom kell.
Innentől már nem volt értelme további kínzásnak alávetni a gyilkos bohócot. hagyta aludni, aki csak azon lepődött meg, milyen furcsa környezetben ébredt. Nagyon kemény ágyon, nagyon szűk és nagyon sötét helyen. Körülnézett, filmekben látott már rendőrségi fogdát. Nagyon fájt a feje, azt gondolta berúgott és valamit csinált, de nem emlékezett semmire. Dühösen püfölte a rácsos ajtót, eresszék már ki, kifizeti a birságot, ha átment a piroson,
van neki tisztességes otthona is a cirkusz.
- Nem fizet barátom bírságot, gyilkosságért az nem jár. - mordult rá egykedvűen a fegyőr.
- Milyen gyilkosságért?
- Nem vagyok beavatva, annyit tudok, hogy gyilkosság alapos gyanúja miatt eljárás indult maga ellen. Olyan jó börtönőrösen visszacsapta az ajtót, hogy rengett bele a szűk cella.
A bohóc még most is azon gondolkodik, hogy mi a fenét beszélt ez a börtönőrnek öltözött artista.