Betegeddé lettem, már akkor mikor a világ befogadott
Tej híján méreggel etettél és lásd anyám -
múltam még ma is elkísér. Miattad maradtam asszonyokon
csüngő kolonc és bújtam esténként szajhákhoz,
mert poshadt szívem téged remélt mindannyiban.
Vállukon zokogtam ki minden gyászomat,
de ha kellett férfiként tapadtam izzadt combok belsejéhez,
hősként óvtam törékeny lelkeket, ám végül mint
mindig, zokogva aludtam el. nincs oly nő ki ne
szeretett volna. Még ha csak néhány pillanatra is.
Olyankor az voltam, akinek látni véltek. Szindbád
kinek útja az égbe visz. Jöttek velem sajgó
szívvel és én kötést váltottam ha kellett.
Csak… csak az enyémre nem figyel oda senki
s a gyolcs már átázva foszlik le mindennapjaimon.
Neked kéne anyám!
De a földből csontod már nem tud kinyúlni értem.
Bárcsak így tennél.
Így lenne végem…