ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Dirr-durr, piff-puff, csak úgy záporoztak a lövések a körvadászaton. Balambér, a kivert kóbor kutya nem tartozott a falkához, ő az életéért loholt. Balambér, a magyar vizsla, kivert kóbor kutya lett. Futtában látta, hogy az üldözött vadak néhányan golyót kapva, a futás iramától, lendületétől hemperegtek még vagy pár métert, de az már nekik mindegy volt. Távolról hallotta volt kollégái lelkes, vad csaholását. A francba, - gondolta, - ezek még kifordítanak a mundéromból! Egy őz egészen a közelében felsikoltott, felbukfencezett, s még megpróbált térdre állni. De rájött, hogy felesleges, s rezignáltan lepihent örökre. Szegény, a már mindent látó szemeivel az égre csodálkozott; már hiába is kérded, hogy most mit lát? -, nem fogja megmondani. Balambér azért ezt sejteni vélte, de azt nem, hogy ő maga akkorát fog esni, hogy az még hangot is ad. Pedig tényleg így történt. Tiszta szégyen – gondolta és tudta , hogy sosem fog vele dicsekedni, hogy ö, Balambér, egyszerűen elbotlott egy keresztbe fekvő kidőlt, korhadt nyírfában.
        Ez még nem lett volna tragikus, ha nem lett volna alatta egy rég kiszáradt, félig feltöltött verem. Valami puhára és szőrösre huppant, ami ráadásul halkan felnyikkant. Először egy kivert macskára gondolt, mire is gondolt volna eb létére, de aztán észrevette a két hatalmas nyuszifület. Kinyújtotta mancsát, hogy magához szorítva, védelembe vegye a rémülten makogó vadnyulat, aki persze eszeveszetten menekülni próbált.
        -Inkább golyó által a gyors halál, mint egy fenevad által szétmarcangoltatni – gondolta, s félőrülten kapart felfelé a gödör göröngyös oldalán. Hiába. Alatta mindig megindult a föld. Balambér megsajnálta, felugrott, s elkapta a nyúl jobb hátsó lábát, hogy véget vessen ennek a hiábavaló kínlódásnak. Magához húzta és gyengéden átölelte. Bundáján keresztül is érezte a zakatoló nyúlszívecskét
        - Ne félj megvédlek, lőttem én már vadászt is! -, és még így utólag is megborzongott, ahogy eszébe jutott az az eset. Most mintha távolodott volna a csatazaj. - Kapaszkodj a hátamra, kinézünk,– szólt a nyúlnak, ki már megnyugodni látszott, hiszen érezte, hogy egy csupaszív, talán enyhén hibbant lelkű ebbel van dolga. Most már félelem nélkül a kivert kutya hátára kapaszkodott és átölelte a nyakát. Az meg sem érezve a nyuszi súlyát, komótosan rakosgatta egymásra a gödörben szerteszét heverő limlomot, s mikor már gondolta, hogy elég lesz, felkapaszkodott a veremig pereméig. Kinézett. A körvadászok vagy kőhajításra tőlük a sebesült állatoknak adták meg a kegyelemlövést, de vigyázva a finomabb részekre, hogy a szakács ne szitkozódjon megint, mint a múltkor.
        -Már nincs veszély -, akarta a nyuszinak mondani, - de a fenébe is! - dermedt meg Balambér. Mintha rémálmot látna, tűnt elő a hazatérő fáradtan loholó kutyafalka. Csak ne vegyenek vészre -, imádkozott Balambér. Lehet, hogy így is lesz, mert a falka a verem előtti csapáson balra kanyarodtak a táborhelyük felé, de az utolsó közülük a kút felé nézett. Tekintete találkozott Balambéréval. Nem állt meg, de jobb első mancsát mintha tétován tisztelgésre emelte volna, de félúton megállt a mozdulattal, s szaporázva társai után porzott. Balambér elengedte izmait. Hagyta had csússzanak le a gödör védett fenekére.
        - Még várunk egy szusszantást aztán elpucolunk -, dünnyögte halkan a nyuszinak, mert még az átélt izgalomtól remegett a hangja, de azt leplezni akarta.
        - Te tényleg lőttél vadászt, Balambér?
        - Igazából véletlen baleset volt. Nem akarattal tettem. Egy hülye egér az oka. Az orrom előtt guberált s a neszezésére ébredtem. Mancsommal utána kaptam, de véletlenül az ott fekvő puska ravaszához értem. A golyó a fa tövében szunyókáló gazdám fejébe ment. Sajnálom, de nem tehettem róla. Utána le akartak lőni, de persze, hogy mentettem a bőröm. Ennek már vagy három hónapja. Fenébe, hagyjuk ezt, gyere menjünk inkább innen, úgy tűnik tiszta a levegő.- Nagy nehezen kikászálódtak a gödörből.
        - Hát idefigyelj nyuszifül, arra mész a csapás…
        Akkor zuhant le az ég nagy dörrenéssel, de Balambér, azt már nem hallotta.
        Vadnyuszi ijedtében visszazuhant a verembe.
        - Vágja le az orrát Jani bá´. Az erdész pénzt ad érte, mer´ nincs rajta biléta –, hallotta lenn a nyuszi remegve a két kerülőt. Balambér, a kóbor eb már csak az eget nézte, s nem érzett semmit. Még az orrát nyiszáló pengét sem.