Már napok óta vándoroltak az erdővel borított hegyek között. Emberrel is alig találkoztak, legfeljebb fadöntőkkel, vagy gyűjtögetőkkel. Maguk is rászorultak a gyűjtögetésre, ha élni, enni akartak. Igaz, az erdő eltartotta őket – lehetett halászni-vadászni, hamar akadt őz, vadmalac, vagy a zsombékon vízimadár, a folyókban pedig hal bőviben.
Baján, asszony létére is úgy tűrte a fáradtságot, mint akármelyik harcedzett férfi, de a mellette lovagló Tok-temür is derekasan helyt állt, pedig még csak 11 tavaszt ért meg.
- Apámról beszélj még!
- Mikor a sámánok úgy döntöttek, hogy alkalmas vagyok az asszonyi életre, elküldtek a magyarok országába, hogy a király felesége legyek, ahogy azt már kiskoromban elhatározták. Díszes kísérettel érkeztem a Tiszaparti szállásra. Ott már állt egy nagy jurta virágokkal díszítve, tetejére tűzve a négyszögletes zászló, mely a kán házához való tartozásomat jelezte.
Megálltam a tisztás szélén, velem szembe a tér másik végén megjelent a magyarok királya kísérőivel körülvéve. Díszes kísérete megfelelt a király gazdagságának. De az én kíséretem sem maradt el tőle semmiben. Mongol és kun nemesekből állott, mindegyik nemzettségének jelképeivel. Nem hiányzott a főpap sem, ami azt jelentette, hogy keresztények vagyunk mind. Tudtuk, hogy az ország területére nem léphetünk, ha nem vagyunk megkeresztelve.
A király ott hagyva kisérőit elindult felém gyönyörű hollófekete lován. Másfajta ló volt ez, mint a mi zömök pusztai lovaink - vékonylábú, nemes fejű, büszke tartású, mint a lovasa. Én is megindultam, s a tér közepén találkoztunk. Vállas alakja, hollószín haja, villogó tekintete elbűvölt. Mellén csillogott az arany napkorong jelezve, hogy első a kunok kötött.
Egymás szemébe nézve köröztünk egymás körül, közben szóltak a dobok, s mi csak keringünk, keringtünk. A dobok egyre hangosabban, egyre gyorsabban szóltak. Mi is egyre gyorsabban köröztünk egymás körül.
Egyszerre félbeszakadt a dobolás. Csend lett, a lovak is megálltak, s mi tovább is egymás szemébe mélyedtünk. Sokáig tartott a csend. A szívem úgy dobogott, majd kiugrott a helyéről. Szinte már elviselhetetlen lett a csend, mikor megszólalt egy halk citerahang, és hozzánk lépett egy fiatal sámán, megfogta a lovaink kantárját, és a nagy jurta elé vezetett. Ott megállottunk, a pap megáldott, majd a sámán folytatta a ceremóniát.
A Végtelen Kék Éghez fordult, a Földhöz, a Szélhez, a Vízhez, hogy segítsék életünket, egyesülésünket.
Akkor megfogta László a kezemet és egyetlen szó nélkül bevitt a sátorba. Újra megszólaltak a dobok és a citera. A fiatalok, de még egyes felnőttek is énekelni, táncolni kezdtek a téren a jurta előtt. Kacagás, ének, kiabálás töltötte be tisztást, de mi nem hallottunk semmit belőle. Süketté tett a szerelem a külvilág iránt.
Egy év múlva megszülettél te!
_______________________________
* (részlet a regényből – megrendelhető az undergroundbolt.hu linken)