Trója után újra láttalak;
már nem volt benned semmi rejtelem.
Ott feküdtél széjjelterítve
akár csak én az agg esélytelen.
Fejed alá tettél rendesen
patáidból még szivárgott a vér.
Hatalmas hasad úgy szakadt rám,
hogy megszűnt az idő és megszűnt a tér.
Ismét pengék között ragyogtam
és mintha Parisz intene felém.
Szemében Akhilleusz térdelt,
a félisten, ki majd’ mindent elért.
Nyilat lőttem büszke fejedre,
majd mint kutya, csaholva mentem el.
A parton Laokoónék vártak.
Szemükben vágyuk - Temessetek el!
De mit tudtam én, az egyszerű?!
Megkövültekkel én nem vitázom.
Nincs ember, ha kígyóval játszik,
üdvözüljön eme torz világon.
Messze mentem, hagytam mindenem;
feldúlt városom kiáltásait.
S mikor már Hádészra vártam,
oly hirtelen feltűntél megint.
Ott tornyosultál fejem felett.
Tátongó hasad üresen korhadt.
Majd összeestél s eltemettél.
Helyreáll most minden itt a porban.