Ahoj! Matróz, húzd most a horgonyt,
oldj kötelet, és a nyílt vízre fel!
A szél megint velünk, vitorlát bont,
s árbocok csúcsán lengve énekel
búcsúdalt Neked, én jó kikötőm.
Hol vágyó szemből már nem hull könny
értem, s még maradnék, de erőm
gyilkosa lenne az a színtelen közöny,
mi elüldöz e világból.
Büszke vitorlásom, hasítsd a habokat,
a nap rőtjébe fussunk veled tova!
Tengerszél fogja hűsíteni szomjamat
a holdsajt után, mit majd az éjszaka
szolgál fel a csillagpettyes abroszon.
Aztán megmosdat az űr ezüstfénye,
ártatlan, és tiszta leszek nagyon,
vétkeim visszahullhatnak végre
a homály szürke árkába.
S Ti mind, szivárványlelkem színei,
gyűljetek a hajnal üres vásznára,
- a Nap már mindegyikteket ismeri -
s helyetek Ő majd bizton megtalálja
születő lélekegem felhői között.
Ott most csak sötét rémrajzok függnek,
és csorbult éntükreim fénye törött
látomásait vetíti múltnak, jelennek,
de hiszem, a jövő a tiétek...