Azok a csodálatos férfiak!
Így hívták őket. Így emlékeztek arra a maroknyi, bátor kalandorra, akik kezdetleges szerkezeteikkel meghódították a levegőt, valóra váltva az emberiség évezredes álmát: repülni, mint a madár! Ők voltak azok férfiak, akik törékeny lélekvesztőikkel felemelkedtek az ég kékjébe, és bebizonyították, hogy a levegőnél nehezebb tárgyakkal is a legyőzhetik a gravitációt.
Tálay Attila feltűrt ujjú zöld zubbonyában a hangárajtónak támaszkodva állt, és a távolba bámulva elmerengett egy nem is olyan távoli hajnalon, amikor a Wright testvérek Kitty Hawk homokos tengerpartján kitolták féltve őrzött gépüket a katapulthoz. A törékeny Flyer azon a reggelen történelmet írt, mérföldkő volt egy olyan út kezdetén, ahol többé nem volt megállás…
A horizonton megfakult az éjszaka. A végtelen űr feketéje már nem csillogott olyan fénnyel, mint tette ezt egy órával ezelőtt, és a mélyéből felsejlő csillagok hunyorogni kezdtek. Teljesen tiszta volt a júliusi ég, a tegnapi vihar páráját már felitta az éj, csak közvetlen a Velencei tó vize fölött lebegett még néhány pamacs.
- Ma igazi repülőidőnk lesz Pista bátyám, – suttogta bele a sötétbe Tálay, a mellette álló idős szerelőnek címezve szavait, de amaz csak legyintett, és megpaskolta a magas, barna férfi karját. – Aztán ha rácsapunk az ellenségre…
- Készülj fel fiam, ne álmodozz, – morgott fejcsóválva az öreg, mint akinek nem tetszik a hetvenkedés, de ahogy belépett a hangár fényeibe, lopva visszapillantott Tálayra. A szíve mélyén tetszett neki a fiatal pilótában lobogó tűz, a minden sejtjét átható energia. Önmagát látta benne, a mindig izgága, nyughatatlan ifjonti énjét, aki soha nem bírt a vérével, ha a repülésről volt szó.
Janek István felsőhajtott, behúzta maga mögött az ajtót, magával vitte a benti világosságot. Tálay csak állt tovább, és az eget nézte.
A domb mögül hirtelen két hosszú fénycsóva bukkant elő, s ahogy az öreg terepjáró bukdácsolva közeledett az egyenetlen földúton, reflektorainak fénye, mint két fehér bot, össze-vissza hadonásztak ég és föld között. A felpörgő motorhang és a recsegő váltó hallatán Tálay azonnal tudta kik ülnek az autóban, világító számlapos órájára pillantva felsőhajtott. A repülőraj megmaradt tagjai, szokásukhoz híven az utolsó percben érkeztek. Tálay megigazította a zubbonyát, és kilépett az épület árnyékából.
A jeep sűrű port kavarva fékezett a hangár előtt. A zöld kezeslábasba öltözött férfiak leugráltak a platóról, intettek a sofőrnek, és lekezeltek a parancsnokkal. Nem szóltak egy szót sem, egyenesen a kórházból jöttek, némaságuk elárulta, hogy együtt éreznek a sérültekkel. Mindenki együtt érzett velük, és tudták, mekkora dolog volt, amit tettek.
Tálay előre engedte az embereit, csak utánuk lépett be az elhúzható ajtón, néhány pillanatra meg kellett állnia, hunyorgott, hogy szeme a kinti sötét után hozzászokjon a fényhez. A hangárban lázas munka folyt, a szerelők, és a kiszolgáló személyzet a gépeket készítették fel a hajnali repüléshez, néhányuk egész éjjel dolgozott, hogy a tegnapi sérüléseket ki tudják javítani.
A pilóták kis csoportja még nem foglalkozott a gépekkel, volt idejük bőven, csak néhány beszédes pillantást váltottak Janek Istvánék lelkes csapatával, majd a keskeny fémlépcsőkön felszaladtak a kicsiny eligazítóba.
A hófehérre meszelt helyiség belső térre nyíló ablakain nem hatoltak át a hangár zajai, az asztalon frissen főzött kávé gőzölgött. A székekkel szemben, az eligazító hosszú falát a Velencei tó nagyléptékű térképe borította, rajta rajzszögekkel rögzített piros nyilak jelölték az aznapra tervezett repülést.
- Nos uraim, – kezdte Tálay, és jelentőségteljesen végignézett a többieken. – Ma nagyon fontos bevetésen veszünk részt. Kevesen maradtunk, ezért a felszállás után csatlakozunk a sukorói csapathoz, – mutatta a térképen a pontos helyet, – és velük együtt hajtjuk végre a feladatot. A menetrend azonban nem változik, a mi kötelékünk megy elől, aztán következnek ők. Fontos, hogy bármi is történik, tartsuk az alakzatot. Tudom, hogy mindenki tudja a dolgát, de kérem, hogy alaposan nézzétek meg a térképet, jegyezzétek fel a gyülekezési pontokat, és ígérjétek meg nekem, hogy vigyáztok magatokra. Ebben a hónapban biztosan nem kapunk utánpótlást.
- Amennyiben nincsen kérdés, pontosan harminc perc múlva találkozunk a gépeknél, állt fel Tálay, és felhörpintette az utolsó korty kávéját. – Készüljetek, én lent leszek Pista bátyáméknál.
A vaskos hangárajtó széles fémlapjai hangos csattanással mozdultak meg, aztán hála a gondos karbantartásnak, az olajozott szerkezet, a villanymotorok nógatására, súlyát meghazudtoló könnyedséggel állt félre a készülődő repülőgépek elől. Az egyre táguló nyíláson beszökött az éjszaka hűvöse, a munkától kiizzadt emberek megborzongtak, ahogy a szél körülölelte őket, de a friss levegő kárpótolta őket a kellemetlenségért. Az íves épületben őrzött fény legyezőszerű nyalábban szabadult ki az ég felé, hosszú éjszakai árnyékok haraptak palástjába.
A személyzet nekiveselkedett a négy csillogó repülőgépnek, egymás után tolták ki őket a fakuló csillagok alá, s azok úgy álltak meg szétterpesztett szárnyaikkal az égbolt sötétje alatt, mintha angyalok feküdtek volna egymás mellett.
Tálay sorban kezet fogott mindenkivel. Pilótatársainak szerencsés repülést kívánt, a szerelőknek megköszönte az áldozatos munkát, végül összeölelkezett Janek Pistával. Lassan már mindenki megszokta tőle ezt a szertartásszerű viselkedést, szimpatikus volt nekik a nemrégen idekerült fiatal repülős, és gyakran emlegették, ha majd vége lesz ennek az egésznek, bizony hiányozni fog nekik.
Tálay odalépett a repülőgépéhez, váltott néhány szót a szerelőjével, és neki kezdett a saját ellenőrzési procedúrájának. Végigsimította a hűvös szárnyakat, érintésüktől megborzongott, a belélegzett üzemanyag illata úgy hatott rá, mint a kábítószer. Kezével megérintette a gép hasát, tenyerét megpihentette néhány pillanatig a vízszintes és a függőleges vezérsíkon, ujjait átfuttatta a kipufogó csövén, és a csillagmotor tengelyén lévő légcsavaron.
Ahogy belehuppant a pilótafülke hideg bőrülésébe, szétnézett a kapcsolók, műszerek között, megérintette a botkormányt, úgy érezte, visszaszáguldott az időben. Egy röpke másodpercre lehunyta a szemét, s ebben az áldott pillanatban mintha visszakerült volna az anyaméhbe. Oda, ahol ugyanilyen jó érzések vették körül, mint ebben a pilótafülkében, ahol biztonságban érezte magát, ilyen jó csapattal repülhet, és ahol boldognak érezte magát, mert a mindene volt a határtalan lebegés, a feléje száguldó szél…
Tálay elmosolyodott a kellemes gondolatokra, aztán gyakorlott mozdulatokkal életre keltette a műszerfalat. Sorban, egymás után gyulladtak ki az ellenőrző és kontroll-lámpák fényei, az üzemanyag mutatója lassan felkúszott a „teli” jelzésig.
Motor rendben, üzemanyag rendben, – mondta félhangosan az indítási procedúra beléivódott kifejezéseit. Megmozgatta keresztben a botkormányt, és kinézve az oldalüvegen kontrollálta, hogy a szárny csűrőlapjai rendben mozognak-e. Ugyanezt elvégezte a magassági és az oldalkormány lapjaival is, pontosan úgy, ahogyan azt korábban már több százszor tette. Nem kellett már a kontroll-füzet, a vérében voltak a mozdulatok.
Tálay oldalra pillantott, kelet felé, „a felkelő nap színházába”, elidőzött egy szemvillanásnyira a kavargó narancsokon és bíborokon, aztán mutatóujjával vízszintes kört rajzolt a levegőbe, jelezve szerelőjének, hogy rákapcsolta a gyújtást.
A nagy csillagmotor pöffentett néhányat, kipufogó csöveiből kék füstpamacs tört elő, mintha ma reggel még lustálkodna egy kicsit, de aztán erőt vett magán, és dohogva beindult. Tálay lassan visszahúzta a gázkart, lába a fékpedálon nyugodott és megvárta, amíg légcsavarok szele elfújta a pilótafülke mellől a füstöt.
Szerette ezt a brutális hangot, amit a kilenchengeres produkált, ez még a sisak fülvédőjén keresztül is hangorkánnak hatott. Tálay tudta, hogy ezzel a semmivel sem összetéveszthető érzéssel így vannak a többiek is. Összeszokott csapat voltak, ismerték egymás repülés iránti rajongását, együtt rezdültek a gépükkel. Mindannyian melegítették a motorokat, ellenőrizték a műszereket, de lélekben már a felhők között jártak.
Tálay bekapcsolta a szárnyfényeit, néhány pillanattal később a felszálló reflektorokat, ez volt a jel, idő van! A másik három gép pilótája is követte a példáját, és a vakító fehér csóvák végigfutottak előttük a füvön. A parancsnok oldalra fordította a fejét, balszárnyról megkapta a „rendben” jelet, jobbról és a háta mögül ugyanezt. Tálay elégedetten fordult előre, megigazította a biztonsági övet, intett a szerelőnek, hogy viheti a keréktuskókat, aztán felpörgette a motort, oldotta a féket, és a nagy test megmozdult.
Ez még nem a felszállás volt, ki kellett fordulnia a nyírt fűsáv szélére, ezért finoman gurult, nem kellett gyorsan. Így is érezte, hogy néhol még gödrök maradtak a tegnap után, a gumik meg-megsüllyednek a feltöltött, megdöngölt talajon. A fényekből látta, hogy a többiek követik, ők is csak óvatosan, majd felsorakoznak mögé.
- Sárga Egyes, Sukoró Egynek! Indulunk! – kiabálta a mikrofonjába Tálay.
- Vettem Sárga Egyes, – recsegte a hangszóró, – a motor zajától alig hallott valamit. - A találkozási pontig jó repülést, – búcsúzott és miközben Tálay előre nyomta a gázkart, hallotta a rádióban, hogy a másik Egyes ugyanezt teszi.
A motorok felbőgtek, a légcsavarok hatalmas port kavartak, a dübörgést tagjaikban érezték, a gépek erőt gyűjtöttek a kifutó elején. A pilóták egyik szeme a fordulatszámmérőt nézte, a másik a gurulópályát, aztán majdnem ütközésig nyomták a gázkart, és a gépek sorban nekilódultak.
Tálay lábával ellensúlyozta a motor hatalmas forgatónyomatékát, kezével erősen markolta a kormányt, rátartott a gyenge oldalszélre, szemével a sebességmérőt figyelte. Futott a gép hasa alatt a föld, egyre gyorsabban futott, rázkódott a törzs, remegett a felépítmény, és a mutató egyszerre csak ott állt a zöld vonalnál. Tálay finoman maga felé húzta a kormányt, érezte karizmában a levegő ellenállását, de még néhány döccenés után a rázkódás megszűnt, az „út” kisimult, és a nehéz géptest lassan a levegőbe emelkedett...
A motorok dübörgése békés duruzsolássá olvadt, majd lassanként teljesen elhalt, a légcsavarok által felkavart port szétszórta a mezőn a gyenge szellő, és az alkalmi repülőtér újra némaságba burkolózott. A repülőgépek apró fényponttá zsugorodtak az éjszakai égen, de szárnyaikon már megcsillant a másik oldalon ébredő új nap.
Az öreg Janek hosszan nézett a távolodó repülőgépek után, szemében a féltés könnycseppjei csillantak meg. Eszébe jutott, hány és hány nagyszerű pilótát búcsúztatott már élete során, és bizony milyen sokan voltak azok, akik soha nem tértek vissza. Ezeket a fiúkat is ugyanúgy szerette, mintha a saját gyerekei lennének, rövid ismeretségük ellenére is a szívébe zárta Tálayt, Bordást, Hamarit és Kautzmannt. Már az első pillanatban jó pilótának érezte őket, és ezek a megérzései idáig mindig bejöttek.
- Jössz Pista bátyám? – kérdezte az öreget a másik idősebb szerelő, és fázósan összébb húzta magán a kabátját.
Janek István összerezzent a hangra, azt hitte, már csak ő áll a kifutó szélén. Zsebéből cigaretta került elő, megkínálta a társát is, amaz gyufát kerített, és együtt hajoltak a kicsiny lángsátor fölé.
- Jó munkát végeztetek Sanyikám, szívott nagyot a cigarettából Janek. – A fene se gondolta volna, hogy abból a tegnapi felhőből dió nagyságú jegek fognak esni, és így helyben hagyják a gépeket, meg a kifutót.
- Nemcsak a technika kapott Pista bátyám, – köhögött a másik, a cigaretta erős volt neki. - A gépeken tátongó lyukakat be tudtuk foltozni, de Körösi Nándiékat, meg a másik három pilótát, akik segítettek betolni a madarakat, őket úgy helyben hagyta a jég, mintha a kocsmában verekedtek volna. Kék-zöld mindenük, délelőtt bent voltunk a fiúkkal a kórházban, azok biza még nem kelnek fel néhány napig, annyi szent.
- Nagyon rosszkor estek ki az biztos, ingatta fejét az öreg, kevés ezen a nyáron a dolgozni akaró pilóta. De Tálayék, meg a sukoróiak majd megoldják a feladatot. A biológusok szerint ma hajnalban kell lepermetezni az egész átkozott szúnyogfalkát, mert holnap már késő lesz. Ilyenkor kelnek ki a lárvák, és ha ma nem tudtunk volna menni, csak vakarózhattunk volna egész nyáron.
- Meg fogják csinálni, mosolyodott el, akit Sándornak hívott az öreg, aztán úgy nézett össze a két szerelő, mint a régi időkben a repülősök szoktak. – Láttad annak a fiúnak, annak a Tálaynak a szemében a tüzet?
- Annak idején ász pilóta lett volna, bólogatott Janek, aztán szinte egyszerre fújták ki az ég felé a füstöt…