Fagytűrő volnék. Valahogy átteleltem…
Ki gondolta volna tegnap,
mikor dupla takaróm alatt
fejem párnámba fúrtam,
hogy ily hirtelen
rám köszönt a tavasz.
Csupa kábulat,
szédület, sejtés,
kacér zsongás és felejtés...
Rózsafákat ringat a böjti szél
a friss illatú légben.
Ablakom kitárom,
jókorát szippantok belőle –
Látom,
miként szellőzködik a meggyfa,
és teátrális pózban illegeti magát.
(ráadásul előttem)
Nem ildomos
ilyentájt panaszkodnom.
Mit számít most ezer fájdalom,
a mögém gyűrt keserű napok,
az elém tornyosuló árnyak,
szaporodó háborús hírek,
a megindult világ,
mikor a szív tavaszért kiált!
Magamra öltöm illatát.
Nekem is ketyeg az órám,
felkínálom hát színeimet…
Mielőtt a tajtékos habok egymásra hágnak,
és összeérnek a dübörgő vizek,
szórd szét te is kincseidet,
vívd meg az esélytelenek harcát,
drága hazám!
Legyen áldás, kudarc,
vagy „földindulás”,
május hangja lüktet bennem,
sodródom a természettel.
A zord időket átvészeltem,
lelkem még fagypont alatt,
ám a gondolat szabad;
szelíden útjára engedem –
Egy gyöngéd érintésre vágyom,
mint rügyfakadáskor
az első kifeslő levél,
mikor rácsókolja melegét
egy arra tévedt napsugár.
Bújj mellém,
öleljen karod,
légy az én Tavaszom!
Ha zsenge ágon
csöppnyi bimbó lennék,
csak neked bomolnék,
fittyet hányva a bajokra,
a legkisebb szellővel
reszketőn öledbe hajolva,
egyetlen sóhajodra
virágba borulnék…
*
Saját fotó
Frédéric Chopin – Spring Waltz:
https://www.youtube.com/watch?v=a0hFZPvanMs&fbclid=IwAR0-0up5iNMbAE76Gqu...